– Dóra, te ismered anyát. Egy külön világ, olyan, amilyen. Nehéz gyerekkora volt, mindent magának kellett kiharcolnia. Gyűlöli a szegénységet, és néha… túllő a célon, amikor máson látja.
– Ettől még joga van megalázni másokat? Gábor, konkrétan azt ajánlotta, hogy lopjak a munkahelyemen.
– Nem ezt akarta – az orrnyergét dörzsölte. – Ez… a maga torz módján egy próba. Azt lesi, mennyire vagy szívós, nem törsz‑e meg. A pénzzel meg… lehet, csak segíteni akart, csak fogalma sincs, hogyan kéne ezt finoman csinálni.
Ránéztem, és úgy éreztem, mintha egy idegennel beszélnék. Az a kedves, empatikus Gábor most valaki másnak a mérgezett gondolatait ismételgette.
Láttam a szemében, hogy valójában nem ért vele egyet. Csak halálosan félt attól, hogy összeütközésbe kerül az anyjával.
– Nincs semmim, azt mondta, Gábor. Úgy hívott: koldus.
– Ne vedd magadra, csak elszólta magát. Kérlek, Dóra, próbálj meg valahogy közelebb kerülni hozzá, légy nagyvonalúbb. Bonyolult nő, folyton figyelemre vágyik. Mosolyogj rá, kérdezz a munkájáról. Majd meglátod, megpuhul.
A beszélgetés zsákutcába futott. Nem engem választott, hanem a megszokott, kényelmes békéjét. Nem akarta látni, mi történik, mert az szétrombolta volna azt a kis, gondosan berendezett világot, amiben élt.
Másnap Kinga Szabó a raktár mellett várt rám.
– Na, döntöttél már? Meghoztad azt az üveget?
– Nem fogom megcsinálni.
Az arca egy pillanat alatt kővé dermedt.
– Értem. Szóval, még büszke is vagy. Hát, a gőg az egyetlen luxus, ami egy magadfajtának marad.
Minden nappal erősebben nehezedett rám. Elkezdett „véletlenül” belebotlani a jelenlétembe a folyosókon, amikor a kolléganőkkel sétált.
Hangosan köszönt, gondosan kihangsúlyozva a helyemet a hierarchiában. „Itt jön a mi drága Dóra Kovácsunk! Ugye, lányok, a tisztaság fél egészség?” A többiek zavartan bólogattak, én pedig éreztem, ahogy lángvörösre gyullad az arcom.
Egy alkalommal egy nejlonszatyrot nyomott a kezembe.
– Tessék, fogd. Régi holmijaim, de még egészen vállalhatók. Neked nagyobb szükséged van rájuk. Így legalább nem úgy járkálsz, mint egy madárijesztő.
A zacskóban kifakult blúz és agyonhordott cipő hevert.
Az volt a célja, hogy elhiggyem: semmit sem érek. És majdnem elérte.
A félmegoldások csődöt mondtak. Józan érvekkel sem jutottam semmire. Minden kísérletem, hogy normális hangon beszéljek vele, szarkazmusba és kioktatásba ütközött.
Nem menynek látott, nem leendő családtagként tekintett rám. Csak por voltam a lába alatt, amit kedve szerint arrébb rúghat.
A végső pont az ebédszünetben jött el. Az első emeleti büfé sarkában ült a barátnőivel. Én kicsit odébb az üvegajtókat töröltem.
Kinga Szabó akkorát nevetett valami poénon, hogy belelendült a karja, és a padlóra borította a pohár meggylevet.
– Jaj, hát ez kellemetlen! – kiáltotta olyan hangosan, hogy az egész hely hallja. – Dóra, drágám! Fáradj már ide, kis baleset történt.
Minden tekintet rám szegeződött. Odaindultam a vödörrel és a felmosóval.
Felülről nézett rám, a szeme pedig tiszta, zavartalan elégedettséggel csillogott.
– Na, na, siessél csak, mielőtt rászárad. A munkád nem éppen agysebészet, de ha már ezt csinálod, csináld rendesen.
Térdre ereszkedtem, és húzni kezdtem a rongyot a ragacsos lében. A levegő vibrált a megalázottságtól. Felemeltem a fejem. Összetalálkozott a tekintetünk. Abban a pillanatban kristálytisztán megértettem: a kísérlet véget ért. Nincs tovább megfigyelés. Lépnem kell.
Nyugodtan befejeztem a takarítást, elpakoltam az eszközöket, és már az ajtó felé tartottam, amikor rám szólt a főnöknőnk, Fruzsina Katona.
– Dóra Kovács, fáradjon be egy percre.
A szűk kis irodában Kinga Szabó ült keresztbe tett lábbal. Úgy ült ott, mint aki már előre tudja, hogy győzött.