– Hát ezt is megértem, hogy az én fiamnak pont ilyen slamasztikába kelljen beletenyerelnie.
A hang úgy csattant, mintha pofon vágtak volna; önkéntelenül kiegyenesedtem. Erősebben ráfogtam a felmosónyélre, és lassan hátrafordultam.
Kinga Szabó, az anyósom, ott állt a folyosó közepén, karba tett kézzel. Drága nadrágkosztüm, makulátlan frizura, az ajkán megvető, fitymáló ránc.
Az egyik legnagyobb bérlőnk főkönyvelőjeként dolgozott.
– Legalább a fejedet emelnéd fel, amikor a padlót suvickolod. Hátha erre téved valaki a vezetőségből, és meglátja azt a savanyú képedet. Két perc alatt kirúgnak.
– Jó napot kívánok, Kinga Szabó.
Félrecsapta a fejét, végigmért tetőtől talpig, majd megvetően fújtatott.
– Jó napot, jó napot… Dóra Kovács. Micsoda nemesi hangzású vezetéknév, egészen arisztokratikus. A tulajdonosa meg ronggyal a kezében csúszkál a linóleumon.
Hallgattam. Alig egy hónapja voltunk házasok Gábor Mezeivel, és ez még csak a harmadik hete tartott annak a társadalmi kísérletnek, amibe belevágtam.
Annak a kísérletnek, amelyet apám halála után találtam ki magamnak. Rám hagyta ezt a csillogó, üvegfalú irodaházat – élete fő művét.
Én meg, aki az utóbbi években alig jártam Magyarországon, jóformán semmit sem tudtam erről a „gyermekéről”, csak a jelentések számait. Senki nem ismert személyesen. Úgy döntöttem, mielőtt elfoglalom a székét, végigjárom azt az utat, amit ő is egyszer végigjárt. Legalulról kezdem.
Fontos volt, hogy lássam, hogyan működik belülről ez az egész gépezet. Hogy az embereket álarc nélkül ismerjem meg. Különösen az új rokonságot.
– Ide figyelj, Dóra Kovács – suttogóra fogta a hangját Kinga Szabó, és közelebb lépett, beterítve a levegőt az émelyítően édes parfümjével. – Itt a felmosószer valami drága német cucc, igaz? Nekem pont ilyen koncentrátum kellene otthonra. Ugye, le tudnál csurrantani egy kicsit?
Összekacsintott velem.
– Töltsd át egy kólás üvegbe. Senki rá se néz. És én sem maradok hálátlan.
Az ápolt körmeit figyeltem, a nehéz aranygyűrűn ülő feltűnő követ.
Gábor Mezei azt mondta, az anyja a régi iskola embere: kimondja, amit gondol, de igazságos. Kért, hogy próbáljam meg elfogadni, adjak neki időt.
„Ez csak egy kísérlet, Dóra – ismételgettem magamban. – Két hónap. Te most csak megfigyelő vagy.”
– Ezt nem tehetem meg, Kinga Szabó. Az lopás lenne.
Az anyósom harsányan felnevetett. A kacagása visszhangot vert a folyosón.
– Lopás! Kislány, szerinted ki fog itt ezen a pár cseppen izgulni? Inkább a fiamra gondolj! Normális feleség kell neki, nem olyan, aki nyomorog, és közben az erkölcsi elveit szorongatja, mint valami gyerekjátékot.
Kotorászott a táskájában, majd előhúzott néhány gyűrött bankót.
– Tessék, fogd csak. Kezdetnek megteszi. Tekintsd családi befektetésnek a jövőtökbe.
A pénz a frissen felmosott padlón landolt.
Néztem a szétterülő bankjegyeket, aztán fölpillantottam rá. Várt. Várta, hogy megalázkodva négykézlábra ereszkedjek, és egyesével összekapkodjam őket.
A szemében hamisítatlan diadal fénylett.
– Miért hallgatsz? Neked ez valószínűleg egész vagyon, nem? A te helyzetedben minden fillérért kaparni kéne.
Undorodva végigmérte a kék munkaköpenyemet.
– Fogalmam sincs, Gábor Mezei mit látott benned. Teljesen üres vagy.
Lassan kiegyenesedtem, és a szemébe néztem. A tekintetem nyugodt volt, figyelő, távolságtartó. Olyan, mint egy rovarkutatóé, aki egy különösen visszataszító példányt vizsgál a tű alatt.
– Átgondolom az ajánlatát, Kinga Szabó.
Láthatóan egészen más reakcióra számított. Könnyekre, kitörésre, könyörgésre. Arra biztosan nem, hogy ilyen hűvös, tárgyilagos hangon válaszolok.
– Ahogy gondolod, gondolkodj csak – vetette oda a válla fölött, miközben elindult. – De ne túl sokáig. Az ilyen lehetőségek nem hevernek az utcán. Főleg nem az ilyeneknek, mint te.
Este mindent elmondtam Gábor Mezeinek. Érzelemmentesen, mintha idegen történetét mesélném: hogy lopásra próbált rávenni, hogy a pénzt a földre szórta, és miket vágott a fejemhez.
Elkomorult, a tányérjában kihűlt vacsorát kavargatva.