– És Ilona Némethnek hívják – jegyezte meg gúnyosan Bálint Szalai. – Az, hogy közös a vérünk, még semmit nem jelent. Ugye így van, nagyi? – fordult Ilona Németh felé.
A nagymama még válaszolni sem tudott, Bálint már folytatta:
– Na jó, én megyek. Dolgom van. Ti meg döntsétek el magatok, mit keresnek ezek az emberek a lakásunkban.
Bálint kisétált a szobából. Nehéz csend ült a levegőre, a felnőttek tétován hallgattak, egyikük sem tudta, hogyan törje meg a fagyos hangulatot.
– Induljunk – szólalt meg végül Péter Halász, és a feleségéhez fordult. – Nem kellett volna eljönnünk… és már túl késő. Előre megmondtam neked.
– Várj csak, fiam – állította meg Ilona Németh. – Csodálatos unokád van. Persze, hogy haragszik, de meg is van rá az oka. Te már felnőtt ember vagy, neked kell megpróbálnod visszaszerezni a bizalmát. Ha sikerül, újra lesz unokád. Ha nem… akkor ezt is el kell fogadni.
A férfi némán maradt, nem felelt az anyjának, csak elindult kifelé. A leendő, de meg nem adatott nagymama csendben követte.
Eltelt az utolsó tanév, és Bálint hibátlanul letette az összes vizsgáját. Már csak egyetlen, ám annál fontosabb esemény maradt hátra: az érettségi bankett.
Az ünnep estéjét megelőző napon Bálint a barátjánál felpróbálta az új öltönyét, rendbe szedte magát, vett egy gyönyörű, hatalmas csokrot, majd felhívta a saját lakásukat.
Ilona Németh apró, sietős léptekkel ment az ajtóhoz, kinyitotta, és elakadt a lélegzete: előtte egy jóképű, komoly fiatal férfi állt – az ő unokája. Bálint belépett, átnyújtotta a virágot, aztán hirtelen letérdelt előtte, és ünnepélyesen megszólalt:
– Drága, egyetlen nagymamám, szeretném, ha te kísérnél el az érettségi bálba. Kérlek, mondj igent.
Ilona Németh a kezét nyújtotta az unokájának, Bálint felsegítette, majd szorosan átölelte azt az asszonyt, aki az évek során a második édesanyjává vált számára.
P.S. Ha tetszett a történet, nyomj egy lájkot, és iratkozz fel a csatornámra.
Forrás: