Engem egyszer sem hívtak el. Senki. Táncolni se nagyon lett volna időm. Anyánknak hat gyereke volt, egymás után születtünk. Mindig akadt munka otthon, segíteni kellett. Ráadásul minket, lányokat szigorú rendre fogtak a szüleink. Úgyhogy a „iskolabál” nálam csak titkos, elérhetetlen álom maradt.
– Pont mint Hamupipőke… – jegyezte meg elgondolkodva Bálint Szalai, aztán úgy tett, mintha csak mellékesen szólt volna, és gyorsan más vágányra terelte a beszélgetést.
Kata Pusztai szülei akkoriban kerültek elő újra, amikor Bálint már az érettségi előtt állt. Úgy jelentek meg, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga: „eljöttünk, hogy megnézzük az unokát, és jó útra tereljük”.
Addigra a fiú már pontosan tudta, mi zajlott le a családban közvetlenül a születése előtt. Ilona Németh tartotta is magát az ígéretéhez: mindent elmondott, szelíden, tapintatosan, senkit sem bélyegezve bűnösnek, és esze ágában sem volt a fiút a saját rokonai ellen hangolni.
A következtetéseket Bálint vonta le. Nem rohant ismerkedni az újonnan felbukkant nagypapával és nagymamával, nem kezdte el faggatni az anyját. Egyszerűen még jobban odafigyelt rá, még inkább igyekezett mellette állni. Tudta, hogy ő az egyetlen támasza. Hiszen Kata Pusztai soha meg se próbált új párkapcsolatba kezdeni, nem rendezte „a magánéletét”.
Így aztán amikor betoppantak a kéretlen vendégek, senki nem ölelte őket könnyes szemmel. Udvariasan beinvitálták őket. Ilona teát tett az asztalra, mellé a híres házi sütijeit.
– Na, bemutatkozzunk magunk, vagy te mondod el a fiadnak, kik vagyunk? – szólalt meg végre lenéző hangon Péter Halász.
– Tudom, kik maguk – felelte nyugodtan Bálint Szalai az anyja helyett, aki érezhetően zavarban volt. – Maga az anyukám anyukája, maga pedig – bólintott a férfi felé – az én nagymamám fia.
– Igen. Csakhogy nem a nagymamád, hanem a dédnagymamád fia – pontosított Kata Pusztai anyja. – A te egyetlen igazi nagymamád én vagyok.
– Most biztosan félreért valamit, asszonyom. Nekem egy nagymamám van. Az, akit szeretek.