– Képek is vannak róla?
– Hogyne lennének. Mindjárt hozom.
Ilona Németh bement a saját szobájába, és egy régi, kopott fotóalbumot hozott ki, amit eddig még sosem mutatott meg az unokájának.
– Na, nézd csak. Itt még gimnazista vagyok, tizedikes. Itt meg már a gyárban dolgozom.
– Te jó ég, hát igazi szépség voltál! – tört ki Bálint Szalai-ból, és egészen új szemmel nézett a nagymamájára. – És ez ki? – mutatott a mellette álló férfira.
– Ő a nagyapád, Bálint Szalai. Aranyból volt annak az embernek a szíve.
– És ő? – az unoka nem fogyott ki a kérdésekből.
– Ő pedig a fiam, a te másik nagyapád, Péter Halász.
– A fiad? Már rég meghalt? – kérdezte a fiú.
– Miért halt volna meg? – vonta össze a szemöldökét a nagymama. – Kutyabaj sincs.
– Akkor ezt most nem értem…
Kata Pusztai is nézegette a régi fényképeket, amelyeket már maga is régen látott, aztán hirtelen felállt, és kiment a szobából. Fogalma sem volt, hogyan magyarázza el egy kamasznak, hogy a saját szülei, a fiú vér szerinti nagyszülei, máig nem bocsátottak meg a „züllött” lányuknak, és egyszer sem akartak találkozni az unokájukkal.
Ilona Németh nem akarta becsapni Bálint Szalai-t, aki gyerekkora óta mindenben megbízott benne.
Röviden csak ennyit mondott:
– Tudod, drágám, az élet néha úgy fordul, hogy a legközelebbi, legkedvesebb emberek egyszer csak idegenekké válnak. Majd eljön az idő, amikor elmesélem, miért felejtette el a fiam, hogy van neki anyja. Csak… ma ne. Olyan szép ez az este, kár lenne elrontani.
– Jól van, mamó, ha nem akarod, ne beszélj róla. Inkább vallj színt: sokat jártál táncolni? Ugye egyetlen iskolai bulit sem hagytál ki? Egy ilyen gyönyörű lány körül biztosan nyüzsögtek a fiúk.
– Hát, ebben tévedsz – kacsintott a nagymama, megkönnyebbülten, hogy az unoka magától terelte másra a szót. – Én egyetlen iskolai bálon sem voltam ott, egyszer sem hívtak el.