– Nem tudom. De egy dolgot tudok: nélkületek hármótok nélkül fogom tovább élni az életem.
Fel-alá járkált a konyhában, kezével a levegőt szántotta.
– Ez őrület! Egy vénasszony buta megjegyzése miatt szétverni egy családot!
– Családot? – Éva letette a csészét. – Miféle családot, Szabolcs? Hol látsz itt te családot?
– Hát mi… mi együtt élünk…
– Élünk, persze. Mint két albérlő egy közös lakásban. Te elmész dolgozni, én is. Este összefutunk, bámuljuk a tévét. Hétvégén megyünk a szüleidhez, ahol én eljátszom, mennyire hálás vagyok, hogy „eltűrnek”.
Szabolcs lehuppant a székre.
– Mi baj ezzel? Tök átlagos élet.
– Neked talán az. Én viszont belefáradtam abba, hogy nem vagyok senki.
Megszólalt a telefon. Piroska Tóth.
– Ne vedd fel – kérte halkan Szabolcs.
Éva felvette.
– Halló.
– Éva, drága! Szabolcs otthon van? Csak meg akartam kérdezni, hogy vagytok.
– Köszönjük, remekül. Épp válok a fiától.
Csönd a vonalban. Aztán:
– Tessék? Mit beszélsz, te lány?
– Pont azt, amit hallani akart. Megszabadulok magamtól, még mielőtt maguk tennék meg.
– Éva, én ezt nem értem…
– Majd meg fogja érteni. Üdvözlöm János Molnárt.
Lerakta. Szabolcs rémülten nézett rá.
– Miért mondtad ezt neki?
– Miért titkoljam? Legalább legyen oka örülni.
Fél óra sem telt bele, Piroska Tóth berontott. Kopogás nélkül csapódott ki az ajtó.
– Mi folyik itt? Szabolcs, azonnal magyarázd el, mi ez az egész!
– Anya, most ne…
– Éva! – a menye felé fordult. – Mit találtál már ki megint? Megőrültél?
Éva nyugodtan ült az asztalnál.
– Épp ellenkezőleg. Végre magamnál vagyok.
– És ez miért? Szabolcs bántott téged?
– Szabolcs inkább nem vett tudomást rólam. Maguk meg azon törték a fejüket, hogyan szabaduljanak meg tőlem.
Piroska Tóth arca elvörösödött.
– Ki töltötte meg a fejed ilyen ostobasággal?
– Maga. Az éjjel. A konyhában.
– Te hallgatóztál?
– Csak inni akartam. Vizet. Aztán meghallottam, ahogy „pótsúlynak” titulál.
Az asszony a fiára pillantott, aztán vissza Évára.
– Éva, félreértettél. Én csak aggódom Szabolcsért, nem boldog…
– Anya, elég – vágott közbe váratlanul Szabolcs.
Piroska döbbenten nézett rá.
– Mi az, hogy elég?
– Elég a mellébeszélésből. Igen, azt akarták, hogy elváljunk. Igen, én végighallgattam, és kussoltam. Mint mindig.
– Szabolcs!
– Most viszont Éva maga döntött. És jól tette.
Éva meglepetten mérte végig a férjét. Tizenöt év alatt most először mondott igazat az anyjának.
– Csak épp későn – tette hozzá halkan.
Szabolcs bólintott.
– Tudom.
Piroska ide-oda kapkodta köztük a tekintetét.
– Mind a ketten elment az eszetek! Éva, ha valamivel megbántottalak, elnézést kérek!
– Köszönöm. De a döntés megszületett.
Egy hónap múlva a bíróság kimondta a válást. A lakást felezték, Éva eladta a saját részét Szabolcsnak. A pénzből futotta egy egyszobás lakásra egy másik kerületben.
Az új otthon kicsi volt, de áradt be a fény. Éva virágokat tett az ablakpárkányra, a falakra felkerültek a saját képei.
Hosszú évek után először azt csinálta, amihez neki volt kedve. Olyan filmeket nézett, amelyek őt érdekelték. Akkor evett, amikor éhes lett. Senki nem szólt bele, mit választ, mit vesz fel, mit főz.
Az első hetekben Szabolcs gyakran hívta. Könyörgött, hogy jöjjön vissza, megígérte, hogy leül a szüleivel beszélni. Éva udvariasan, de röviden válaszolt. Idővel a hívások is elmaradtak.
A barátnők nem győztek csodálkozni: hogy lehet faképnél hagyni egy jól kereső férjet? Éva mindig ugyanazzal az egyszerű mondattal felelt: kiderült, hogy a pénz nem képes pótolni a tiszteletet.
Negyvenegy évesen új életet kezdett. Se a hallgatag após, se a gúnyos hangú anyós, se a döntésképtelen férj nem volt többé körülötte.
Nehéz volt? Igen. Volt, hogy rámászott a magány? Néha.
De hosszú idő óta először nem „ballaszt” volt, hanem önmaga. És ez bármennyi nehézséget megért.