– Az autó is Szabolcs nevén van, a lakást is rá írtuk, mi adtuk a pénzt az első részletre. Neki az marad, amit maga keresett meg.
Piroska Tóth rikácsolva felnevetett:
– Az meg aprópénz. Egy nyamvadt könyvtáros.
– Szerinted rááll?
– Hogyne állna rá. Az anyja vagyok, tudom, hogyan kell vele beszélni. Csak jól kell tálalni. Hogy szenvedsz, fiam, boldogtalan vagy ezzel az… izé…
– Évával.
– Na, azzal. Ezzel az Évával. Ideje megszabadulni a fölösleges tehertől!
Éva ott állt dermedten. Teher. Tizenöt éve teher.
– És ha nemet mond?
– Nem fog. Szabolcs mindig hallgatott rám. Most is fog.
A konyhában zacskók zizegtek, edények csörömpöltek.
– Na jó, ideje lefeküdni. Holnap nagy nap lesz.
Éva besietett a fürdőbe, magára zárta az ajtót. Leült a lehajtott vécéülőkére, és a tenyerébe temette az arcát.
Teher. Meddő tehén.
Tizenöt éven át próbált helytállni. Főzött az ünnepeken, ajándékokkal készült, lenyelte a célozgatásokat meg a sértegetéseket. És most úgy akarnak túladni rajta, mint egy ócska szekrényen.
És Szabolcs hallgatni fog rájuk. Persze, hogy hallgat. Mikor nem hallgatott az anyjára?
Visszament a szobába. Szabolcs ugyanúgy horkolt, mint előtte. Éva lefeküdt mellé, betakarózott, és csak várta a reggelt.
Hétkor felkelt, felöltözött, bepakolt néhány dolgot a táskájába. Szabolcs a motozásra felébredt.
– Éva, mi van, miért kelsz ilyen korán?
– Hazamegyek.
– Hogyhogy haza? Hiszen estig akartunk maradni.
– Én most haza akarok menni. Azonnal.
Szabolcs felült, megdörzsölte a szemét:
– Mi történt?
– Semmi. Csak haza akarok.
– És a szüleim? Meg fognak sértődni.
A szülei. Éva felkapta a táskát.
– Add át az üdvözletem. Mondd azt, hogy megfájdult a fejem.
– Veled megyek.
– Ne gyere. Maradj itt. Töltsd velük az időt.
Kilépett a szobából. A folyosón felvette a kabátját, elővette a telefonját, rendelt egy taxit.
– Éva, hová készülsz? – dugta ki a fejét a konyhából Piroska Tóth. – Kész a reggeli.
– Hazamegyek. Köszönöm a vendéglátást.
– De miért ilyen korán?
Éva alaposan végigmérte. Kifestett száj, nagyra nyílt, álságosan csodálkozó szemek, aggódónak szánt hangsúly.
– Dolgom van otthon.
Tíz perc múlva megérkezett a taxi. Éva beült hátra, és lehunyta a szemét.
A teher most megszabadul tőletek, magától.
Otthon erős teát főzött, leült a konyhaasztalhoz. A lakás szokatlanul csöndesnek tűnt. Máskor mindig este értek haza, fáradtan, ettek valamit, és dőltek is ágyba.
Most viszont szombat délelőtt tizenegy óra volt, és egyedül ült a csendben.
Megszólalt a telefon. Szabolcs.
– Éva, rendben hazaértél?
– Igen.
– Mi ez az egész? Anyu azt mondja, olyan furcsán viselkedtél.
Furcsán. Éva gúnyosan elmosolyodott:
– Semmi baj. Hogy vannak a szüleid?
– Megvannak… Figyelj, este átjövök. Beszéljünk.
– Rendben.
Letette a telefont, és körbenézett. Az ő közös lakásuk. A tapétát együtt választották, a bútorokat együtt vették. Igaz, az első részletet Szabolcs szülei fizették. Az ő logikájuk szerint tehát a lakás nem is az övé.
Éva felállt, odament a szekrényhez, előhúzott egy mappát az iratokkal. Házassági anyakönyvi kivonat, a lakás papírjai. Minden kettőjük nevére szól.
Még egy hazugság a vén dög részéről.
Hétfőn kivett egy szabadnapot, és felkeresett egy ügyvédet. Harminc év körüli, fiatal nő fogadta, farmerben és pulóverben.
– Válást szeretne intézni?
– Igen.
– Vannak közös gyerekek?
– Nincsenek.