Éva megigazította a haját, és végignézett Szabolcs szüleinek házán. A kétszintes, téglából épült családi villa mindig is túl nagynak tűnt számára két idős embernek.
– Na, készen állsz? – kérdezte Szabolcs, miközben kihúzta a csomagokat a csomagtartóból.
– Persze – mosolyodott el Éva. Tizenöt év házasság bőven elég volt ahhoz, hogy megtanulja leplezni a feszengését.
Az ajtót Piroska Tóth nyitotta ki. Frissen kisminkelve, új házikabátban állt előttük.
– Á, megjöttetek. Szabolcs, édes fiam! – átölelte a fiát, és puszit nyomott az arcára. Évára csak egy futó pillantást vetett. – Éva.
– Jó estét kívánok – Éva odanyújtott egy doboz bonbont.
– Jaj, igazán nem kellett volna. Az apjának egyre rosszabb a cukra.
Szabolcs hallgatott. Mint mindig.
A nappaliban János Molnár ült, a híreket nézte. Rájuk bólintott, aztán visszafordult a tévéhez.
– Vacsora egy óra múlva – jelentette be az anyós. – Szabolcs, gyere, segíts a konyhában. Éva, te pihenj.
Pihenj. Mintha legalábbis rokkant lenne.
Éva bement a vendégszobába. Berakta a ruhákat a szekrénybe, aztán leült az ágy szélére. A fal túloldaláról beszélgetés szűrődött át: Szabolcs és az anyja. A munkáról, a szomszédokról, az egészségükről.
Miért is jönnek ide hónapról hónapra? Csak a látszat kedvéért? Vagy Szabolcs tényleg ennyire ragaszkodik a szüleihez?
– Éva, gyere vacsorázni! – kiáltotta Piroska Tóth a konyhából.
Az asztalon csirke, krumpli, saláta. Pontosan ugyanaz, mint mindig.
– Szabolcs mesélte, hogy megint Törökországban nyaraltatok – kezdte az anyós. – Mi a ti korotokban a nyaralót jártuk. Az országnak hasznunk volt.
– Más világ van már – felelte Éva nyugodtan.
– Az bizony. Régebben a család fontosabb volt a szórakozásnál.
Éva öklei önkéntelenül összeszorultak. Szabolcs némán rágta a csirkehúst.
– És a gyerekek? – szólalt meg János Molnár, félre téve a villát. – Az idő megy ám.
– Apa, erről már beszéltünk – mordult fel Szabolcs.
– Beszélni beszéltünk. Csak éppen eredménye nincs.
Éva felállt az asztaltól.
– Elnézést, megfájdult a fejem. Inkább lefekszem.
A szobába érve becsukta maga mögött az ajtót, és az ágyra roskadt. Reszketett a keze. Minden alkalom ugyanez: célzás, szemrehányás, rosszalló pillantások.
Szabolcs úgy fél óra múlva jött be.
– Mi van veled?
– Semmi. Elfáradtam.
– Nem bántásból mondják. Csak aggódnak értünk.
Aggódnak. Éva lefeküdt, és a fal felé fordult.
– Jó éjszakát.
Szabolcs levetkőzött, melléfeküdt, és pár perc múlva már horkolt.
Éva viszont csak feküdt a sötétben, és gondolkodott. Azon, hogy másnap újra jönnek majd a reggelihez járó epés megjegyzések. Szabolcs pedig megint úgy tesz majd, mintha semmit nem hallana.
Tizenöt év. Tényleg ez vár rá egész hátralévő életében?
Éva hajnali háromkor riadt fel. Kiszáradt a szája, a feje lüktetett. Mellette Szabolcs szuszogott, kinyúlva az egész ágyon.
Felült, magára kapta a köntösét, és elindult a konyha felé egy pohár vízért. A folyosón egy kis éjjeli lámpa égett, a parketta minden lépésnél megnyikordult.
A konyha előtt megtorpant. Odabentről a férje szüleinek hangja hallatszott.
– …tűri maga mellett ezt a meddő tehenet – sziszegte Piroska Tóth. – Tizenöt év! Se gyerek, se semmi haszna.
– Halkabban, még meghallja valaki – morogta János Molnár.
– Hallja csak! Hátha végre lesz egy csöpp szégyenérzete. Szabolcs bármikor találhatna mást. Csinosat, rendeset.
Éva a falhoz lapult. Úgy vert a szíve, mintha az egész házban visszhangzana.
– És mit akarsz csinálni?
– Holnap le kell vele ülni, rendesen megbeszélni. Egy férfinak értenie kell, hogy az idő nem végtelen. Negyvenhárom évesen még lehet normális családot alapítani.
– És a lakásuk? Az autó?