Ő járt a tárgyalásokra. Felelt a kérdésekre. Újra meg újra elmondta a bíróknak és az ügyvédeknek, hogy a nyaraló az övé. Végrendelet alapján. És egyszerű emberi igazságérzet szerint is. Ők pedig bólogattak, jegyzeteltek, majd újabb és újabb tárgyalási napot tűztek ki.
A pénze lassan elfogyott. A saját ügyvédjéért súlyos összegeket fizetett, az ellenérdekű fél ügyvédje viszont szemmel láthatóan tapasztaltabb volt. És pimaszabb is.
Csütörtök reggel Anna Szalai belépett a bíróság épületébe.
– Szalai Anna! – szólította a titkárnő.
Anna bement a tárgyalóterembe. Az ötvenes évei körül járó bírónő fel sem emelte a fejét az aktákból.
– A bíróság a végrendelet érvénytelenné nyilvánítása iránti keresetet tárgyalja…
A folytatást Anna már csak félig-meddig fogta fel. A szavak összefolytak, egyfajta egyenletes zúgássá váltak a fülében.
A férje gyerekeinek ügyvédje beszélt. Hosszasan ecsetelte, hogyan „gyakorolt pszichés nyomást” Anna a beteg emberre. Hogyan „kényszerítette” rá, hogy aláírja a papírokat.
– Gyula Nagy a szívinfarktusát követően depressziós állapotban volt – sorolta. – Rendkívül befolyásolható. Az alperes ezt könyörtelenül kihasználta.
Hazugság volt az egész. Egyetlen mondata sem volt igaz.
A férje teljesen ép elmével döntött. Maga határozta el, hogy mit akar. Saját lábán ment el a közjegyzőhöz.
De ki tudja ezt most bizonyítani? A férje már nem. A közjegyzőnek csak maga az aláírás ténye rémlett.
A gyerekek pedig… Ők esküdöztek, hogy az apjuk mindig szerette őket. Hogy nekik szánta a hagyatékot. Hogy „ez a nő” rászedte, elbódította az apjukat.
„Ez a nő.” Még a nevét sem mondták ki.
A bírónő végül felpillantott.
– Alperes, mit kíván előadni a saját védelmében?
Anna felállt. A torka kiszáradt.
– Harminc éven át voltam Gyula Nagy felesége. Harminc évig! Az ő gyerekei meg… ők évente kétszer néztek be hozzá. Születésnapkor és szilveszter körül. Akkor is csak ha épp ráértek.
– Ez nem tartozik szorosan az ügyhöz – vágott közbe az ellenérdekű fél ügyvédje.
– Dehogynem! – emelte fel a hangját Anna Szalai. – Én ápoltam, amikor beteg volt! Én virrasztottam mellette, amikor rosszul volt! Ők meg hol voltak akkor?
– Szalai Katalin… – a bírónő reflexből a dossziéra pillantott. – Szalai Anna, kérem, maradjon a per tárgyánál.
– Én pontosan arról beszélek! Az a nyaraló az életem része! Az otthonom! Az én munkám gyümölcse!
– A törvény szerint azonban…
– A törvény szerint van egy érvényes végrendelet! És a lelkiismeret szerint?
A bírónő hallgatott néhány másodpercig, majd szárazon felelt:
– A lelkiismeret erkölcsi kategória. A bíróságot a törvény köti.
Ebben a pillanatban Anna mindent kristálytisztán megértett. Végleg megértette. Vesztett.
Nemcsak a perben. Az egész élethelyzetében.
A döntést kihirdették.
A végrendeletet érvénytelennek nyilvánították. A nyaralót bevonták a hagyatéki vagyonba. Anna részesedése: a házastársi hányad. A többi a gyerekeket illette.
Anna úgy hallgatta az ítélet indoklását, mintha sűrű ködön át jutnának el hozzá a szavak. Nem is fogta fel mindennek a pontos jelentését…
Az ügyvédje magyarázott neki valamit…
Ő pedig aláírta a papírokat. Gépi mozdulatokkal, szinte öntudatlanul.
Kilépett a bíróság kapuján. A belső udvaron lehuppant egy padra.
Az emberek elmentek mellette. Mindenki sietett valahová, intézte a saját ügyeit, küzdött a maga bajaival.
Neki meg mintha már nem maradt volna baja. Elveszítette azt, amihez évekig, évtizedekig ragaszkodott…
Nem vágyott „haza” menni – a nyaralóra. Miért is? Hogy nézze azt, ami már nem az övé?
Felszállt az autóbuszra, és elindult mégis a nyaraló felé. Tudta, hogy ez lesz az utolsó útja oda.
Este körbejárta a telket. Csendes búcsú volt.
Elidőzött a almafák alatt. Végigsimította tekintetével a veteményes sort. Megállt a kis ház előtt, amely a maga zárt világát jelentette számára annyi éven át.
A szomszéd, László Székely, átpillantott a kerítés fölött.
– Na, Anna? Mi lett a perből?
– Elbuktam.
– Ó… Azt hittem, egyszer az életben a tisztesség győz.
– Az az igazi igazság, Laci, amikor az erős nem tapos a gyengébe. Nálunk meg pont fordítva megy.
– És most merre tovább?
– Visszamegyek a városi lakásomba…
Anna bement a házba. Összepakolt. Csak néhány dolgot vett magához – a legszükségesebbeket. A többit itt hagyta. Az új tulajdonosoknak.
Reggel jön az ingatlanos. Felméri az „ingatlant”. Terveket sző, hogyan lehet a legjobb áron túladni rajta.
Ő pedig ezen a ponton végleg búcsút vesz ettől a helytől.
Az ő története ezen a telken lezárult. Keserűen, igazságtalanul, de lezárult.
És valami egészen más fog elkezdődni.
Anna lekapcsolta a villanyt. Bezárta az ajtót. A kulcsot átadta a szomszédnak, ahogy az ügyvéd kérte tőle. Aztán elindult a buszmegálló felé. Egyetlen kis bőröndöt vitt magával.
Nem nézett vissza.