Nem tehetik meg! A papírok szerint ez a telek az enyém!
– De bizony, hogy megtehetjük. És meg is tesszük. Itt a lefoglalási jegyzőkönyv. Tessék aláírni.
Anna Szalai végigfutotta a sorokat. A betűk összefolytak a szeme előtt. Nem a sírástól, hanem a düh miatt.
„Lakóház – egy darab. Kert – hatszáz négyzetméter. Gazdasági épületek…”
Az egész életét lebutították egy listává. Egy felsorolássá.
– Nem írom alá.
– Akkor aláírjuk maguk nélkül is. Tanúk vannak.
A végrehajtók hangtalanul végezték a dolgukat. Fényképeztek. Leírtak mindent. Valami papírokat ragasztottak az ajtókra.
Domonkos Péter közben végig mosolygott.
– Anna Szalai, az én ügyfeleim továbbra is készek a megegyezésre. Életfogytig tartó ottlakást biztosítanának…
– A pokolba magával meg az ügyfeleivel együtt!
– Kár ennyire felkapnia a vizet. A bíróság máshogy is dönthet. Egészen máshogy.
Amikor elmentek, Anna leült a tornác lépcsőjére. Csak lehuppant, és maga elé nézett: a kertre, a gyümölcsfákra, az ágyásokra, amelyeket hamarosan fel kellene ásni.
Vagy talán már azt sem érdemes?
Mineknézze gondosan, ami papíron már nem is az övé?
A szomszéd, László Székely odaballagott a kerítéshez, vállán a lapáttal.
– Anna, mi történt? Láttam, hogy itt voltak a rendőrök.
– Nem rendőrök, végrehajtók. Zárolták a telket.
– Miért?
– A nevelt fiúk perelnek. El akarják venni.
László hallgatott egy darabig, ujjaival a lapát nyelét forgatva.
– Tudod, Anna… velem is majdnem ugyanez esett meg. Amikor meghalt a feleségem. A húga nekiesett a lakásnak, bíróságra vitte. Azt hajtogatta, hogy én nem vagyok igazi rokon.
– És mi lett a vége?
– Semmi különös. Három évig jártuk a tárgyalásokat. Egy rakás pénzt elnyelt, teljesen felőrlődtem idegileg. Aztán a húg hirtelen meghalt. És magától elhalt az egész ügy.
– Könnyű neked azt tanácsolni, hogy várjam meg, míg valaki meghal.
– Nem tanács ez. Csak elmondtam, nálunk hogyan volt.
László visszament a saját portájára, Anna pedig maradt a lépcsőn, mozdulatlanul.
Azt forgatta magában, hogy nincs igazság. Sehol, semmiben.
Lehetsz harminc éven át gondoskodó feleség. Szerethetsz, ápolhatsz valakit. Aztán egy nap közlik veled: te nem vagy vérrokon. És elvesznek mindent. És te tehetetlenül nézed.
Este telefonált a régi barátnője, Petra Somogyi. Még az iskolapadból ismerték egymást.
– Anna, hallottam, mi van veled. Tarts ki, kérlek.
– Próbálok. De minek?
– Talán tényleg bele kellene menned az alkuba. Legalább maradhatnál a házban, amíg élsz.
– Petra, sejted egyáltalán, mit beszélsz? Meddig bírnám én itt ezek után? Úgy élnék, hogy közben rettegek minden nap.
– Értem, miről beszélsz. De mit lehet tenni? A törvény az törvény.
– Miféle törvény ez?! A kezemben van a végrendelet!
– A végrendeletet is meg lehet támadni. Ezt te is tudod.
Tudta. Hogyne tudta volna.
A hívás után sokáig ült a sötétben. Nem kapcsolta fel a villanyt. Nem volt hozzá ereje.
Odakint a szél zúgott, rázta az almafák ágait. Azokat a fákat, amelyeket régen, húsz éve ültettek Gyula Naggyal, apró csemeteként.
Mostanra megerősödtek, termőre fordultak. Csakhogy a gyümölcs, ha így nézzük, már nem az övé.
Semmi sem az övé.
Még az emlékek is mintha lassan másévá válnának.
Anna felállt. Átment a hálóba, lefeküdt az ágyra. De álom nem jött a szemére.
A csendet hallgatta, és közben tudta: másnap megint jön egy nap. Ugyanolyan nehéz, ugyanolyan igazságtalan, mint ez a mai.
Senki sem fog mellé állni. Senki sem fogja megvédeni. Hiszen tényleg nem vérrokon. Sem a férfi gyerekeinek, sem Melinda Molnárnak, az anyjának.
Idegen.
És ha így nézzük, a telek is idegen. Itt mostanra semmije sem maradt igazán. Csak a múlt emlékképei. De azok is szertefoszlanak majd, amikor a házat eladják, amikor mások költöznek be. Velük együtt pusztulnak el az emlékek is.
Eltelt egy hónap.
Anna továbbra is a telken lakott. Papíron. A vagyonzárolás nem tiltotta meg, hogy ott maradjon. Egyelőre.
Csakhogy naponta hozott a posta újabb iratokat. Idézéseket. Bekérőket. Felszólításokat, hogy ekkor és ekkor jelenjen meg itt vagy ott.