– Nem adom oda az unokáinak! Ez a nyaraló az enyém! – csapta be az ajtót Melinda Molnár orra előtt Anna Szalai, ökölbe szorítva a kulcsot.
Aztán csak állt ott, és levegő után kapkodott. Olyan nehéz volt a lélegzetvétel, mintha futott volna. Pedig egy lépést sem tett.
A anyósa elment. Hallani lehetett, ahogy a tűsarkú kopog a kerti járdán. Egyre távolabb. Messzebb… Aztán csend.
Anna háttal nekidőlt az ajtónak. Hideg volt. Fém. Még annak idején Gyula Nagy mázolta le zöldre. Azt mondogatta: „A zöld a remény színe.” Közben nevetett. Anna akkor még nem értette, min nevet.
Most már tudja.
Remény… Mire? Hogy majd minden rendeződik? Hogy a család egyben marad? Hogy a gyerekek felnőnek, és hálásak lesznek?
A telek. Hat áras földdarab, rajta egy ötven négyzetméteres kis ház. Ennyi jutott örökségül. A férje három éve halott. Melinda Molnár pedig… ő szentül meg van győződve róla, hogy a nyaraló az unokáit illeti. A férje első házasságából született gyerekeit.
– Te nem is vagy igazi családtag! – vágta oda ma az anyós. – Ők viszont a saját vérem!
Vér… Érdekes. Akkor az a harminc év házasság micsoda? Puszta víz?
Anna eltolta magát az ajtótól, kiment a konyhába, feltette a vizet a tűzre. Kissé remegett a keze. Hogy a düh rázta-e vagy a félelem, maga sem tudta eldönteni.
Az ablakból rálátni a szomszéd telekre. László Székely a veteményesben ás, felé int. Anna is visszainteget. Szinte gépiesen.
Jó szomszédai vannak. Nem szólnak bele más életébe, de mindent látnak. Mindent tudnak. És értik is.
Felfütyült a vízforraló. Anna erős teát készített. Olyan sötétet, amilyet Ágnes Varga szeretett.
– A tea ébresszen fel, ne csak megszínezze a vizet – mondogatta mindig az anyja.
Ágnes már tíz éve halott. A tanácsai azonban itt maradtak. Benne élnek Anna fejében. Tartanak benne lelket.
– Annácskám – szólt mindig hozzá –, az életben az a legfontosabb, hogy ne add fel. Akkor se, ha fáj, akkor se, ha nehéz. Ha tudod, hogy igazad van, állj ki mellette az utolsó pillanatig.
De vajon most tényleg igaza van? Anna leült az asztalhoz. Ahhoz az asztalhoz, amely köré annyi éven át összegyűlt a család. Gyula Nagy újságot olvasott, a gyerekek – az ő gyerekei – hétvégente jöttek. Ették Anna főztjét. Dicsérték is…
És most?
Most idegennek számít köztük. „Nem vagy valódi családtag”, ahogy Melinda Molnár kimondta.
Csakhogy a nyaraló… Papíron az ő tulajdona. Gyula még a halála előtt átíratta rá. Azt mondta akkor:
– Te vagy itt a háziasszony. Mindig is te voltál, és ezután is te leszel.
Érezte. Sejtette, mi jön.
Anna kiitta a teáját, felállt, átment a nappaliba, lehuppant a kanapéra. Gyula esténként szeretett itt üldögélni. Nézte a tévét, elszunyókált…
– Mit csináljak, Gyula? – szólalt meg hangosan. – Mondd meg, mit tegyek!
A szoba némán felelt.
Aztán… Aztán eszébe jutott, milyen hangon beszélt a férje a gyerekeiről. Az első házasságából születettekről.
– El vannak kényeztetve, Anna. Az anyjuk mindent a fenekük alá rakott. Most meg azt gondolják, hogy én is köteles vagyok mindent ingyen a kezükbe adni. Csak mert szépen néznek.
– De hát mégiscsak a gyerekeid… – próbálkozott akkor Anna.
– A gyerekeim, persze. Csak nem ilyennek szántam őket. Csak követelnek. Örökösen kevés nekik minden. Állandóan elégedetlenek. De ők maguk? Nem csinálnak semmit. Nem hoznak létre semmit.
Igaza volt. Anna ezt most már tisztán látta. A harminc év alatt a férje gyerekei egyszer sem jelentek meg azzal, hogy segítenének. Nem jöttek szerelni, javítani, nem kérdezték, hogy vannak.
De abban a pillanatban, ahogy Gyula meghalt, előkerültek. Irattal a kezükben. Követelésekkel. Ügyvéddel.
Mindet vinni akarták. A városi lakást, a nyaralót, az autót.
Csakhogy a lakás már a házasság előtt is Anna nevén volt. A kocsit eladták. A nyaraló viszont…
A nyaraló maradt a vitatéma.
Egészen a mai napig.
Anna felállt a fotelből, az ablakhoz lépett. Odakint az ő világa terült el. Az ő élete. Az ágyások, amelyeket ő maga ásott fel. A virágok, amelyeket a saját kezével gondozt. Az almafák, amelyeket Gyulával együtt ültettek.
Itt minden bokrot ismer. Mindegyik kavicsnak tudja a helyét az ösvényen.
És ezek mindent el akarnak tőle venni. Eladnák, gondolkodás nélkül. Aztán szépen elfeleznék a pénzt.
– Azt már nem – sziszegte Anna halkan. – Ebből nem esznek.
Megszólalt a telefon.