Kinga Tisza felköhögött:
– Ne csinálj már úgy, mintha világvége lenne…
Kinga Tisza jeges tekintettel mérte végig.
– Ha tényleg meghaltam volna, legfeljebb azon tanakodnátok, ki vállalja helyettem a „ügyeletet” mellette. Most, hogy élni akarok, rögtön kihallgatást rendeztek.
Magdolna Szűcs arca elöntötte a pír, ajka remegett.
– Hálátlan vagy. Egy… önző teremtés!
– Ha az jelenti az önzést, hogy az ember végre magára is gondol, akkor vállalom: igen, önző vagyok.
És kiment. A szobából. A beszélgetésből. A régi szerepéből.
***
A családi vacsora utáni éjszaka furcsán némán telt. Sem Ákos Balog, sem Magdolna nem szólt egy szót sem Kingához. A fal másik oldaláról átszűrődött az összesúgás, ruhák neszezése, félhangos megjegyzések, de közel jönni egyikük sem merészelt.
Másnap reggel Kinga, ahogy addig is, hatkor kelt. Főzött magának egy erős feketét. Nem teát, nem erőlevest az anyósának – magának. Leült az ablakhoz, bekapcsolta a laptopot, és megnyitotta az online tanfolyam oldalát. Már csak két óra volt hátra az artfotó-kurzusból. Már jelentkezett is egy pályázatra a városi galériában.
Egy óra múlva Ákos bebotorkált a konyhába.
– Szia – mormogta, futó pillantást vetve rá.
– Szia – felelte Kinga, tekintetét továbbra is a monitoron tartva.
Ákos toporgott, ide-oda lépett, aztán nagy nehezen kipréselte magából:
– Figyelj… gondolkodtam. Lehet, hogy igazad van. Én… hát finoman szólva sem voltam túl figyelmes.
Kinga felnézett rá.
– Nem az volt a baj, hogy nem voltál figyelmes, Ákos. Az volt a lényeg, hogy kényelmes voltál. Így volt neked egyszerűbb.
Ákos leszegte a fejét.
– Nem akarom, hogy elmenj.
– Akkor tanulj meg máshogy élni. Különben így is el fogok menni. Nem cirkusszal, nem tragédiával. Csak egyszerűen elmegyek.
Másnap Magdolna maga kérte meg a szomszéd utcában lakó nénihez járó gondozónőt, hogy jöjjön át segíteni a gyógyszerekkel. Kinga szó nélkül otthagyta neki a telefonszámok listáját és a látogatási időpontokat. Sem szemrehányás, sem elégtétel. Csak egy tisztán meghúzott határvonal.
Két hét múlva Magdolna benézett Kinga szobájába. Egy darabig némán álldogált, majd megszólalt:
– Megváltoztál.
– Igen – bólintott Kinga. – Másképp nem maradtam volna ép ésszel.
Magdolna sóhajtott, kinézett az ablakon, aztán váratlanul így szólt:
– Véra néninek üres a vendégszobája. Oda költözöm. Ott csend van. És legalább nem érzem magam senki nyűgének.
Kinga nem válaszolt. Csak azt érezte, ahogy belül valami elenged. Nem kárörömből – inkább megkönnyebbülésből.
Egy hét múlva Magdolna tényleg elutazott. Nem volt sírás. Nem volt ajtócsapkodás. Csak egy rövid „vigyázz magadra” a folyosón.
A ház azután mintha más levegőt kezdett volna beszívni. Eltűntek a fojtott csöndek, a burkolt vádak, a görcsösen felhúzott vállak. Helyettük jött a kettesben elköltött könnyű reggeli, a szombati kiruccanás a város szélére, a tea a verandán. Kinga bekeretezte a fotóit, és sorra felakasztotta a falakra. A régi kárpitok helyére élő képek kerültek: esőcseppek az üvegen, virágzó almafa, egy ballonkabátos nő alakja, amint beleveszik a pirkadatba.
Ákos eleinte ügyetlenkedett, elfelejtette levinni a szemetet, összekeverte a felmosórongyot a portörlővel. De nem adta fel. Még azt is felvetette, hogy közösen takarítsák ki a kamrát, ahová vagy tíz éve senki nem nyúlt.
– Azt hiszem, kezd alakulni – jegyezte meg egyik este.
– Egyelőre igen – felelte Kinga. – A lényeg, hogy ne felejtsük el, mennyire fájt, amikor nem alakult.
A kertben lilabársony felhőkként nyílt az orgona. Kinga lenyomta a fényképezőgép zárját. A képen ő maga volt: már nem árnyék, nem háttérzaj, hanem élő nő, nyugodt, csendes erővel a tekintetében.