Ákos Balog félrefordult, felkapta a távirányítót és bekapcsolta a tévét. Kinga Tisza odalépett, és lenyomta a „kikapcsol” gombot.
– Ezt most nem fogod megúszni, Ákos. Ezúttal nem lehet egyszerűen elhallgatni mindent.
A férfi nagyot sóhajtott. Magdolna Szűcs összeszorított szájjal hallgatott.
– Én így, ahogy eddig éltem, nem folytatom tovább. Ha tudni akarjátok, mi lesz ezután, akkor hallgassátok végig, amit mondani fogok.
***
Este Kinga ragaszkodott hozzá: mindenki az asztalhoz. Se tévé, se telefon. Csak ők hárman – ő, Ákos és Magdolna.
Vacsorára csirkés-brokkolis rakottat tett eléjük. Nem volt leves, nem volt kenyér, semmiféle „házi húsleves”. Magdolna már az első pillantásra elhúzta a száját.
– Te ezt hívod vacsorának? – sziszegte. – Csirke krumpli nélkül? És a leves? Hol az első fogás? Ez így nem is rendes magyar étkezés.
– Ma ilyen vacsora van, mert én ezt főztem. Holnap te is összeállíthatod a menüt, ha szeretnéd – felelte nyugodtan Kinga, miközben teát töltött magának.
Magdolna elhallgatott, ajka vékony csíkká szorult. Ákos is némán ült, lassan kanalazgatott, mintha azt remélné, hogy a helyzet idővel magától feloldódik.
– Szóval – kezdte Kinga. – Azért mentem el, mert a teljes összeomlás szélén álltam. Bármelyik pillanatban kész lettem volna összerogyni, és ti ezt még csak észre sem vettétek volna. Évek óta úgy vagyok jelen ebben a házban, mint egy díszlet a háttérben. Mint egy villanyoszlop, aminek nekidőlnek, de eszébe sem jut senkinek, hogy megköszönje, hogy áll.
Magdolna felnevetett, gúnyos hangon:
– Elnézést kérünk, hogy senki nem tapsolt a zabkásádnak…
– Magdolna – Kinga hangja jéghideggé vált. – Nem vagyok a nővéred az elfekvőn. Nem vagyok a bejárónőd. Ember vagyok. Saját igényekkel. Saját határokkal.
– Nézd már, hogyan beszélsz… – sziszegett az anyós. – Most már mi vagyunk a nyűg a nyakadban, ugye?
– Igen. Így, ebben a formában – igen. Ez nekem már elviselhetetlen. Úgyhogy vagy kialakítunk új szabályokat, vagy én lépek. Végleg.
Ákos felkapta a fejét. Az arca krétafehérré vált.
– Kinga, ezt most komolyan mondod? Hová mennél? Júlia Papphoz? A nyaralóba?
– Bárhová. Csak ne kelljen közben elveszítenem saját magam.
Magdolna kihúzta magát, hangjában szemrehányás és mérgezett együttérzés keveredett.
– Megzakkantál. Miféle butaságokat beszélsz? Mi akkor is egy család vagyunk!
– A család nem azt jelenti, hogy egy ember dolgozik három helyett, a többiek pedig csak szidnak és dirigálnak. A család az, ahol támogatják egymást. Nem pedig állandóan fegyelmeznek.
– Hiszen te luxusban éltél! – csattant fel az anyós. – Fedél a fejed felett, terített asztal, férj az oldaladon!
– Egy férj, aki hallgat, amikor vacsora közben megaláznak. És egy anya, aki szerint kötelességem mindent a hátamon cipelni. Kösz, ebből nem kérek többet.
Ekkor Magdolna mindent egy lapra tett fel.
Néhány nappal később „családi vacsorát” szervezett: elhívta az unokatestvérét, Ákos bátyját a feleségével, sőt még egy távoli unokahúgot is. Kinga már a meghívásból érezte, hogy csapdába akarják csalni, mégis elment. Megállt az ajtóban, végignézett a roskadozó asztalon, a gondosan betanult anyósi beszéden, és a férjén, akinek az arcán semmiféle érzelmet nem lehetett leolvasni.
Magdolna felállt, egy salátástálat emelt maga elé, mintha mikrofon lenne a kezében.
– Azért gyűltünk itt össze, hogy beszélgessünk. Mert a mi családunkban mostanában nagyon furcsa dolgok történnek. A mi Kingánk… egyszer csak elhatározta, hogy neki „jogai” vannak.
Az asztalnál néhányan felkacagtak. Valaki odaszólt:
– Ugyan már, Kinga, mi van veled, feminista lettél?
Kinga felállt. Odalépett az asztalhoz. Higgadtan, emelt hang nélkül.
– Vállaljátok a következményeit annak, amit most mondani fogtok? Mert én többé nem fogok kussolni.
Csend lett.
– Tíz éven át voltam nektek „kényelmes”. Senkit nem érdekelt, mit érzek. Csak az számított, hogy legyen időben kész a leves, és tiszták legyenek a függönyök. De tudjátok, mi ebben az igazán ijesztő? Amikor olyan emberek mellett élsz, akik észre sem veszik, hogy közben lassan meghalsz. Belül.