Másnap hajnal előtt ébredt. Csendben felöltözött, magára kapta a kabátját. Nem készített reggelit. Nem mérte meg a vérnyomását. Nem adott semmilyen magyarázatot.
Egyszerűen kilépett az ajtón, és becsukta maga mögött.
***
A busz komótosan haladt, egyre távolabb víve Kinga Tiszát a panelrengeteget, a panaszáradatot, a gyógyszeres dobozokat és az örökös „neked kötelességed” világa felől. Az ablakon túl még alvó falvak, néha egy-egy benzinkút, aztán megint csak végtelen földek villantak el. Minden megtett kilométerrel úgy érezte, mintha belül egy kicsit tágasabb lenne. Nem lett nyugodt — a szorongás ott lappangott benne továbbra is —, de végre újra kapott levegőt.
Júlia Papphoz utazott, ahhoz a barátnőhöz, aki valaha a szomszédja volt. Júlia egy apró, fából ácsolt házikóba költözött az erdő szélére: nem volt ott internet, viszont volt sparhelt, régi teafőző, és egy tornác, ahol az ember csak ült, és bámulta az eget.
– El se tudod képzelni, hogy néztél ki abban a patikában – mondta Júlia, miközben teát töltött. – Mintha kifacsartak volna, cseppig. Azóta is azon rágódtam, felhívjalak-e, vagy inkább ne tolakodjak… Aztán tessék, te állítasz be.
Kinga Tisza némán nézte a gőzölgő teát a bögrében. Aztán halkan megszólalt:
– Eljöttem. Felálltam, és egyszerűen eljöttem.
Júlia nem lepődött meg. Csak bólintott.
– Tudod, nem te vagy az első. És sajnos nem is te leszel az utolsó.
Másnap Kinga kikapcsolta a telefonját. Először félelemből. Másodszor már szándékosan. Tíz év óta ez volt az első nap, amikor nem hangzott el, hogy „Kinga, hol vannak a gyógyszereim?”, sem az, hogy „Kinga Tisza, megint elfelejtetted megsózni a levesem?”, és senki nem kérdezte: „Megint hova rejtetted a zoknimat?”
Mosogatott, összesöpörte a konyhát, begyújtott a kályhába. Reggel magának főzött kávét, és szendvicset készített, nem pedig cukormennyiségre kimért zabkását a cukorbetegnek. Leemelt a szekrényből egy ruhát, és senki nem fűzte hozzá, hogy „a te korodban ilyet?”
A negyedik napon bekapcsolta a telefont. Harminchat nem fogadott hívás Ákos Balogtól. Kilenc a húgától. És még két hangüzenet Magdolna Szűcstől:
– Kinga, hát mi ütött beléd…? Megesz minket az aggodalom…
– Ilyet nem lehet csinálni. Felnőtt nő vagy. Gyere szépen haza, elég legyen a hisztiből.
Kinga végighallgatta az összes üzenetet, aztán letette a mobilt az ablakpárkányra, és kiment az udvarra. Szemerkélt az eső, a levegő nyirkos volt, mégis volt benne valami könyörtelen őszinteség.
„Ha most visszamegyek, minden elölről kezdődik” – futott át rajta. – „Ha maradok… akkor mi lesz?”
A hetedik napon rövid üzenetet küldött Ákosnak: „Jól vagyok. Pihenek. Ha hazamegyek, beszélünk.”
A válasz azonnal érkezett:
– Ez már túlzás, Kinga. Anyu ideges. Fogalmam sincs, mi folyik.
Pár órával később egy újabb:
– Legalább azt írd meg, mikor jössz haza. Ez így nem emberi dolog.
Kinga nem reagált.
A kilencedik reggelen megint hatkor ébredt – megszokásból. De hosszú évek óta először… nem kelt fel. Fekve maradt, a plafont nézte, aztán az ablakon túl derengő hajnalt. És egyszer csak, minden konkrét ok nélkül, sírni kezdett. Halkan, hangtalanul. Csak mert végre megengedhette magának.
Két hét múlva visszatért. Taxival jött, egyetlen táskával, és valami új, határozott hangsúllyal a hangjában. Magdolna Szűcs nyitott ajtót, egy szó nélkül. Ákos mögötte állt, összeráncolt homlokkal.
– Na, csak megjöttél… – morogta. – Kezdtem azt hinni, hogy már sose lárlak viszont.
Kinga letette a táskát a padlóra, és higgadtan mondta:
– Beszélnünk kell. Mindannyiunknak.
Magdolna a levegőbe csapott a kezével:
– Miről beszéljünk? Itthagytál minket, eltűntél a semmibe! Majdnem mentőt hívtam! Egyáltalán sejted, min mentem keresztül?!
– És te sejted, min mentem én keresztül tíz éven át? – Kinga most először nézett egyenesen a szemébe. – Pihenőnapok nélkül. Tisztelet nélkül. Szó nélkül.