Kinga Tisza a tűzhely előtt állt, lassan kevergette a zabkását. A konyhában síri csönd ült, csak a gáz finom sercegése törte meg a némaságot. Az ablaküvegen át halvány hajnal derengett be, hideg, szürkéskék fényben, mint egy agyonfáradt ember párás, elhomályosult tekintete.
– Kinga, nem felejtetted el, hogy anyának reggeli előtt meg kell mérni a vérnyomását? – hallatszott Ákos Balog hangja a hálóból.
– Nem felejtettem el – felelte gépiesen, és már csak utána eszmélt rá, hogy egyáltalán nem jutott eszébe ez az egész.
Oldalra fordította a fejét, és belenézett az ablaküvegben kirajzolódó tükörképébe. Tompa, kifakult szemek, a bőrén finom ráncok, a haj tövénél zsírosan összetapadt tincsek. Valamikor addig nem lépett ki az utcára, míg fel nem kent egy kis rúzst. Mostanra egyetlen célja maradt reggelente: hogy nyolc órára legyen kész a gyógyteák főzete.
Magdolna Szűcs, az anyósa, megjelent az ajtóban, egyik kezével a botjára támaszkodva. Minden mozdulatában volt valami szándékosan nehézkes, egy kicsi, de kitartó drámai túlzás.
– Ma jó lenne kimosni a nappaliban az összes függönyt. Meg a folyosón a szőnyegeket is, ha már itt tartunk – jelentette ki köszönés nélkül. – Tiszta por minden, érzem, kaparja a torkomat.
Kinga hátrafordult.
– Ma szerda van, az ablaktisztítás napja. Arra készültem, hogy…
– Mire készültél te? – vágott közbe Magdolna Szűcs. – Te csak tervezgetsz, közben meg én fulladozom az asztmámmal. Vagy már nem számít neked egy öreg ember egészsége?
Kinga pontosan tudta: bármi ellenkezés zsarolásba torkollik. Betegségek, öregség, fáradtság – Magdolna Szűcs mindig is mesterien forgatta fegyverré a saját gyengeségét.
Ákos Balog benézett a konyhába, a pólója alatt a hasát vakargatva.
– Anyu jól mondja. Tényleg van valami poros levegő. Dobjad csak be a függönyöket a mosógépbe, az ablakokat meg lemosom hétvégén. Ha nem felejtem el, persze.
– Persze – suttogta Kinga, és érezte, ahogy mellkasában megint felkúszik az a régi, nyomasztó nehézség. Senki meg sem kérdezte, van-e hozzá kedve, bírja-e erővel. Csak magától értetődő volt: neki ezt meg kell csinálnia.
Kilenc órára a konyha már patyolattisztán csillogott. Magdolna Szűcs a karosszékben ült a kötésével, és szünet nélkül kommentálta, ami csak eszébe jutott:
– Kinga, ugyan már, mit vettél fel? Ez a szürke pulóver… egyenesen leszívja rólad a színt. Mondtam én neked, hogy a lila jól áll, abban egészen kinyílik az arcod.
Kinga a tisztítószerektől kivörösödött kezére pillantott, és érezte, ahogy benne lassan, alattomosan gyűlik a düh. De lenyelte. Mint mindig.
Később leült a laptop elé – át kellett néznie a jelentéseket. Még mindig könyvelőként dolgozott, otthonról, távmunkában, de a család szemében ez legfeljebb afféle kis elfoglaltság volt, semmiképp sem „igazi” munka.
– Úgyis itthon ülsz egész nap – legyintett rendszeresen Ákos Balog. – Mit tudsz te ezen annyira görcsölni?
Estefelé Magdolna Szűcs újra előhozakodott a magáét:
– Emlékszel, mondtam neked, hogy ki kéne menni a piacra krumpliért? Hétfőn van az akció. Elmehetnél, amíg el nem hordják az egészet. Két zsákkal hozzál, az egyik mehet elrakva télire, a másikból meg csináljuk a pürét.
Kinga halkan lehajtotta a laptop fedelét.
– Holnap egész nap dolgozom. Reggel határidős jelentés, aztán hívás az adóhivatallal.
– Nem azt várom, hogy te cipekedj! – csattant fel az anyós. – Hívsz egy taxit, és kész. Mostanában a lustaság mindenre jó kifogás. Bezzeg régen az asszonyok a kertből két vödörrel hozták a krumplit a vállukon, mégsem nyafogtak.
Kinga megint hallgatott. Nem vitatkozott. Minek? Úgyis rákennék a végén a felelősséget.
Lefekvés előtt a fürdőszobai tükör előtt állt. Az arca petyhüdtnek tűnt, a haja mintha elveszítette volna minden fényét, színét. Ki ez a nő?
A mosdókagyló mellett egymás mellé szorítva ott állt Magdolna Szűcs cseppentős üvegcséje, Ákos Balog gyógyszeres doboza, és valahol mögöttük, félig eldugva bujkált az ő arckréme – a szavatossága három hónapja lejárt.
Kinga lekapcsolta a villanyt.