Megdermedt az ajtónyílásban, képtelen volt elhinni, amit lát.
A látvány egészen szürreális volt: Miklós Somogyi, a régen elfeledett, soha fel nem vett hófehér köténybe bújva – abba, amelyet még a beköltözéskor kapott ajándékba –, ünnepélyes komolysággal ügyködött a tűzhelynél. Az asztalon ott magasodott munkája gyümölcse: egy tányér összeégett pirítóssal és két csésze kávéval, amelyek egészen eltérő árnyalatúak voltak, mintha különböző fajtákból főzte volna őket. Pedig Mónika Barna biztosan emlékezett rá, hogy ugyanolyat vett.
– Te… mit csinálsz itt? – lehelte alig hallhatóan.
Miklós Somogyi ijedten összerezzent, aztán egész testével felé fordult. Az arca – zavarodott, kissé szégyenkező, ugyanakkor valahogy elszánt – hirtelen meglepően fiatalnak tűnt, szinte olyan volt, mint harminc évvel ezelőtt.
– Reggelit próbálok készíteni – morogta, miközben idegesen meghúzogatta a kötényt. – Csak hát… a pirítóssal egy kicsit elszámoltam magam. Meg a kávé is valahogy különböző lett, pedig esküszöm, mindent ugyanúgy csináltam. A rántotta meg…
Tanácstalanul meredt a serpenyőre, amelyben az egykor rántottának szánt valami már véglegesen a fémre égett, fekete kérgé változott.
– A francba… – rázta meg a fejét. – Sose gondoltam volna, hogy egy egyszerű reggeli elkészítése ekkora tudomány.
Mónika Barna nekidőlt az ajtófélfának.
– Mi történt? – kérdezte halkan.
– Egész éjjel ezen gondolkodtam – fordult vissza a tűzhely felé, mintha úgy könnyebb lenne beszélnie, hogy nem kell a szemébe néznie. – Eszembe jutott anyám. Ahogy annak idején elment… Annyira elítéltem. Azt hittem, cserben hagyott minket apámmal. Pedig csak belefáradt abba, hogy bútordarabnak nézik.
A vállai elnehezültek, mintha hirtelen ránehezedett volna az elmúlt évtizedek súlya.
– Tudod, én tényleg meg voltam győződve róla, hogy ha én keresem a pénzt, akkor a többi nem rám tartozik. Hogy a többi… majd „magától” megoldódik. A ruha magától kimosódik, a koszos edények valahogy elmosogatják önmagukat, az étel csak úgy megjelenik az asztalon. Mint valami mesében.
Visszanézett rá.
– Ne haragudj rám.
Mónika Barna érezte, ahogy hirtelen csípni kezd a szeme sarka; akaratlanul is könny szökött a szemébe.
– Nem akarok olyan lenni, mint apám – folytatta Miklós Somogyi. – Ő a mai napig nem érti, hol rontotta el. Még most is egyedül él, és meg van győződve róla, hogy egy gonosz női árulás áldozata. Én meg… én nem akarom, hogy téged is elveszítselek.
Az asztalhoz lépett, és udvarias, kissé esetlen mozdulattal kihúzta neki a széket.
– Gyere, ülj le, együk meg a „remekművet”. A pirítós ugyan odaégett, de ezek az első pirítósszeleteim harminc év után. Szóval akár történelmi pillanatnak is felfoghatjuk.
Mónika Barna helyet foglalt, és elgondolkodva mérte végig ezt az új, ismeretlen Miklóst. Ő töltött neki kávét, odatolta elé a cukortartót.
– Beiratkoztam egy főzőtanfolyamra – szólalt meg csendes büszkeséggel. – Kezdőknek való. Pont most indítanak egy csoportot… volt „független férfiaknak”.
Nem bírta tovább, felnevetett. Miklós Somogyi is elmosolyodott – talán először ezekben a nehéz napokban.
– Nem ígérem, hogy egyik napról a másikra megváltozom – mondta komoly hangon. – Harminc év beidegződéseit nem lehet egy mozdulattal kiradírozni. De meg fogom próbálni. Tényleg meg fogom.
Mónika Barna belekortyolt a kávéba – meglepő módon egészen iható lett.
– Tudod – nézett a férjére –, nem az a lényeg, hogy mindent hajszálpontosan felezzünk. Csak… nekem az számít, hogy lásd, amit csinálok. Hogy érezze, fontos neked az, amibe ennyi energiát teszek.
– Igyekszem nemcsak észrevenni, hanem vállalni is veled együtt – felelte, és tenyerébe zárta a kezét. – Csak előbb meg kell tanulnom úgy főzni, hogy aztán tényleg meg is lehessen enni.
Mónika Barna elmosolyodott, majd beleharapott az odaégett pirítósszeletbe. Végül is, minden út az első, bizonytalan lépéssel kezdődik.