Látta, ahogy a férfi arca fokozatosan elvörösödik, de harminc év után először nem érezte a késztetést, hogy visszakozzon, bocsánatot kérjen, és mindent úgy csináljon, ahogy ő elvárja. Mintha benne belül valami végérvényesen átkattant volna.
A hét végére a helyzet forrpontig jutott. Miklós Somogyi egy reggel azzal szembesült, hogy a hűtőben nincsenek ott a megszokott, előre elkészített ebédes dobozai, amiket magával vitt a munkahelyére. Az ingeik gyűrötten hevertek, a zoknik elfogytak, a kedvenc pulóvere pedig továbbra is a szennyestartóban csücsült, a kávéfolttal az elején.
– Sztrájkot hirdettél, vagy mi ez? – kérdezte este, amikor megállt a konyhaajtóban.
Mónika Barna vacsorát készített – de kizárólag magának, egyetlen adagot.
– Nem – felelte, nyugodtan forgatva a zöldségeket a serpenyőben. – Egyszerűen csak abbahagytam helyetted mindazt, amit te, felnőtt, önálló emberként gond nélkül meg tudsz csinálni.
– De hát én dolgozom! – robbant ki belőle. – Én hozom haza a pénzt!
– Én is dolgozom – fordult felé. – És én is pénzt hozok a házhoz. Mégis valahogy úgy alakult, hogy munka után én vagyok a mosónő, a szakácsnő és a takarítónő egy személyben. Te meg csak a „halálra fáradt családfenntartó”.
Miklós Somogyi zavartan elhallgatott. Ilyennek még soha nem látta a feleségét. Hová tűnt az a csendes, mindent eltűrő asszony, aki három évtizeden át szó nélkül körülugrálta?
Hétvégén megtette első félénk kísérletét az önálló mosásra. Bedobta a fehéret a színes ruhákkal együtt, a mosóport „hasraütésre” szórta be, majd elindította a gépet. Az eredmény minden képzeletét felülmúlta: a kedvenc, hófehér ingje finom rózsaszín árnyalatot kapott a vele együtt mosott piros zoknik jóvoltából. Úgy bámulta az inget, mintha az személy szerint őt árulta volna el.
Este, amikor még megpróbálta kivasalni ugyanazt az inget, a túl forró vasalótól sárgás foltos csíkok jelentek meg az anyagon.
– Ugye, nem is olyan egyszerű? – szólalt meg halkan Mónika Barna, miközben elhaladt mellette.
Miklós csak még jobban összeszorította az állkapcsát. Nem is annyira az idegesítette, hogy most neki kell házimunkát végeznie, hanem az a megalázó felismerés, hogy felnőtt, sikeres férfiként teljesen elveszett az alapvető otthoni teendőkben. És ami a legfájóbb volt: a „sztrájkolója” közben teljesen nyugodtnak tűnt, sőt, mintha éveket fiatalodott volna.
A vihar már régóta gyülekezett, azon az estén pedig végül le is csapott.
Miklós Somogyi idegesen ért haza a munkából – a főnöke egész nap a külsejét piszkálta. Nem csoda: az inge gyűrött volt, a nadrágján csúnya gyűrődés húzódott. Otthon pedig üres hűtő és halomban álló, mosatlan edény fogadta – az ő edényei, mert Mónika Barna mostanra már csak a saját tányérját, bögréjét mosogatta el.
– Elég volt! – csapta le a táskáját az ajtó mellé. – Komolyan azt hiszed, ez valami jópofa játék? Hogy majd így jól „megleckéztetsz”?
Mónika Barna a fotelben ült, könyvvel a kezében – ilyesmire régebben soha nem maradt ideje.
– Nem áll szándékomban bárkit megleckéztetni – emelte rá a tekintetét. – Csupán megmutatom neked a valóságot.
– Miféle valóságot? – hajolt fölé, szinte rá nehezedve. – Azt, amiben elhatároztad, hogy pokollá teszed az életem? Ahol nekem csak a koszos ruhák és az üres hűtő jutnak?
Mónika lassan becsukta a könyvet. Belül remegett, mégis egyenletes, nyugodt hangon szólalt meg:
– Szerinted kinek a valósága volt pontosan ugyanez az elmúlt harminc évben? Az enyém. Csakhogy én nem csapkodtam, nem ordibáltam, hanem csendben cipeltem az egészet a hátamon.