A tányérok csörgése üresen visszhangzott a konyhában. Mónika Barna gépiesen szedte össze a vacsora után maradt edényeket, fél szemmel figyelve, ahogy a férje, Miklós Somogyi, a megszokott mozdulattal beleveti magát a tévé előtti fotelbe. Harminc éve ugyanaz a lemez: ő a konyhában, ő pedig a karosszékben.
– Nem jutna eszedbe segíteni? – csúszott ki belőle, maga is meglepődve a saját hangján.
Miklós Somogyi, le nem véve a szemét a képernyőről, hanyagul odavetette:
– Most fontos hírek mennek, majd utána.
Ezt a „majd utána”-t ezerszer hallotta már. Mónika Barna mozdulat közben megállt, kezében egy vizes tányérral. Mintha valami apró retesz pattant volna el benne, valami láthatatlan szerkezet, ami eddig évekig arra kényszerítette, hogy szó nélkül belenyugodjon ebbe a felállásba.
– Tudod… – kezdte lassan, miközben a kezét a konyharuhába törölte –, azon gondolkodtam… Hiszen te annyira önálló, független férfi vagy.
– Hát persze, – felelte nem kis büszkeséggel, még mindig a tévének beszélve. – Mindig mindent én döntök el magamnak.
Mónika Barna a konyha és a nappali közötti ajtónyíláshoz lépett, nekidőlt a félfának, és alig észrevehető mosollyal a szája sarkában odaszólt:
– Ha már ennyire független vagy, a zoknidat is mosd ki magad.
Miklós Somogyi végül elfordította a fejét a képernyőről, hitetlenkedve felhorkant:
– Micsoda badarság ez? Az a nő dolga.
– Tényleg? – érezte, ahogy valami forróság önti el belülről, valami, ami inkább hasonlított a hosszú évek alatt felgyülemlett dühre, mint egyszerű sértettségre. – És ezt ki írta elő? Hol van ez kőbe vésve?
Sarkon fordult, és otthagyta a tanácstalanul pislogó férfit. A hálóban leült az ágy szélére, és hosszú idő óta először engedte meg magának, hogy kimondja: elfáradt. Belefáradt abba, hogy láthatatlan legyen, némán robotoló cselédként működjön, díjazás nélküli háztartási alkalmazottként éljen. A döntés szinte magától összeállt benne: ezentúl nem végzi el helyette az ő részét. Nem mos rá, nem vasal, nem főz neki külön. Itt az ideje, hogy a férje a saját bőrén tapasztalja meg, mit is jelent valójában „függetlennek” lenni.
Valahol a lelke mélyén megmozdult a félelem: mi lesz, ha dührohamot kap? De szinte azonnal felülírta egy másik gondolat: „Mégis mit veszíthetek? A tiszteletemet már rég nem érzem.”
Mónika Barna felállt, odalépett a tükörhöz. Egy fáradt nő nézett vissza rá, őszbe csavarodó hajjal, kialvatlan szemekkel, kialudt tekintettel. Itt volt az ideje, hogy történjen valami.
Az első három napban Miklós Somogyi mit sem vett észre. Mónika Barna keserű iróniával figyelte, ahogy a férje reggelente kinyitja a szekrényt, kikapja az első keze ügyébe kerülő inget, és gyűrötten indul munkába, mintha fel sem tűnne neki a különbség. A negyedik napon aztán benézett a szennyestartóba, és a szemöldöke döbbenten kúszott egyre feljebb.
– Mónika Barna! – hallatszott értetlen hangja. – Miért van tele a kosár? Nem mosol?
Ő nyugodtan készítette tovább a teáját.
– Miért is kellene nekem kimosnom a te ruháidat?
– Hogyhogy miért? – a hangjába ingerültség vegyült. – Hiszen mindig te csináltad!
– Pontosan. – Mónika Barna megkavarta a teáját, nézve, ahogy a cukorszemcsék lassan eltűnnek az alján. – Mindig én. De te ugye egy önálló ember vagy, emlékszel?
Miklós Somogyi hangosan kifújta a levegőt:
– Hagyd már ezt a marhaságot! Hol vannak a tiszta zokniaim?
– Ott, ahol a koszosak – a szennyestartóban. A mosógéphez szabad a pálya, a mosópor a polcon van.