Úgy látszott, Katalin úgy gondolta, nem elég szóban berendezkednie nálunk: a tárgyaival is meg kell vetnie a lábát a lakásunkban. Családiasan, ahogy ő nevezte az ilyesmit.
– Aláírtad azt a papírocskádat? – kérdezte, mintha csak egy számláról lenne szó.
– A szerződést írtam alá – javítottam ki.
Márk felállt az asztal mellől. Már nem látszott magabiztosnak. Inkább dühös volt, gyűrött és kimerült. A mappa sem volt nála. Anélkül egészen közönséges férfinak tűnt, akitől épp elvették valaki más belépőkártyáját.
– Beszélnünk kell – mondta. – Anyám nélkül.
– Anyád jelenlétében tárgyaltad ki az útlevelemet. Akkor az eredményt is hallgassa végig.
Katalin látványosan a táskájáért nyúlt.
– Hallod, Márk? Már eredményt hirdet. A műhelyes kislány egyszer csak főnöknek képzeli magát.
– A saját műhelyemben mindig is én voltam a főnök – feleltem. – Csak nektek kényelmesebb volt úgy tenni, mintha az egész valami kedvtelés lenne.
Az asztalra tettem azokat a kulcsokat, amelyeket reggel vettem el Márktól, aztán kinyújtottam felé a tenyeremet.
– A többit is.
– Miféle többit?
– A lakáshoz, a műhelyhez, a mintákat tartó szekrényhez. Mindet, amit férjként kaptál meg, de úgy használtál, mintha belépőd lenne az ügyeimbe.
Márk arca megfeszült.
– Most kidobsz?
– Azt mondom, pakolj össze nyugodtan. Tegnap te döntötted el, melyik oldalra állsz, amikor úgy gondoltad, az útlevelemet el lehet rejteni, a szerződésemet pedig át lehet venni helyettem.
– Segíteni akartam.
– Nem. Helyettem akartál menni.
Katalin hirtelen a fiára kapta a tekintetét.
– Márk, hallod ezt? Egy munkahelyi papír miatt tesz ki a saját otthonodból.
– Az útlevél miatt – mondtam. – A munkahelyi papír csak utána következett.
Márk visszaült. Néhány másodpercig hallgatott, aztán váratlanul nem nekem esett, hanem az anyjának.
– Anya, miért kellett egyáltalán betenned az útlevelét a táskádba? Elég lett volna beszélni vele.
Katalin hátradőlt a széken, és olyan sértődött arcot vágott, mintha éppen őt árulták volna el.
– Nahát. Amíg a fiadnak kellett segíteni, addig jó voltam. Most meg hirtelen én vagyok a hibás?
Néztem őket, és abban a pillanatban megértettem, hogy a vita valójában véget ért. Többé nem engem próbáltak sarokba szorítani. Már azon veszekedtek, melyikük volt ostobább, és ki tudja hangosabban bizonygatni, hogy ő az igazi áldozat.
– A dobozokat még ma vigyétek el – közöltem. – A kulcsokat hagyjátok az asztalon. Márk nem megy többé a műhelybe. Gergő már megkapta a beosztásomat és az aláírt szerződés másolatát is.
Márk felkapta a fejét.
– Te már írtál Gergőnek?
– Természetesen. Ez munkaügy.
Ez a mondat jobban eltalálta, mint bármilyen szemrehányás. Előző nap még ő nevezte munkaügynek az anyjával folytatott üzengetést. Most pedig a valódi munkám ajtaja zárult be előtte, kiabálás és családi tanácskozás nélkül.
Katalin nekiállt összeszedni a dobozokat. Közben morgott, hogy hálátlan vagyok, hogy Márk egyszer még bánni fogja, milyen feleséget választott, és hogy egy rendes nő összetartja a családot. Márk némán segített neki. Amikor kihordták a holmikat a lifthez, visszajött, és letett az asztalra egy kulcscsomót. A lakásét. A műhelyét. A mintás szekrényét.
– Eszter, ne romboljunk le mindent – szólalt meg már jóval halkabban. – Elragadtattam magam.
– Nem elragadtattad magad. Megírtad az anyádnak, hová rejtse az útlevelemet.
Kinyitotta a száját, de nem talált olyan magyarázatot, amely valamennyire is elfogadhatóan hangzott volna. Ebben az egy mondatban nem maradt hely sem gondoskodásnak, sem családnak, sem annak a bizonyos férfi támasznak.
– És hová menjek? – kérdezte kis szünet után.
– Anyádhoz. Szállodába. Barátokhoz. Ez már nem az én munkaügyem.
Összeszedte a sporttáskáját, a laptopját és néhány inget. Katalin a liftnél várta, olyan arccal, mintha a fia nem egy aljas tervbe bukott volna bele, hanem a női hálátlanság áldozata lenne. Az ajtó nem csapódott be. Egyszerűen csak becsukódott mögöttük.
Másnap Gergő üzent a műhelyből: „Eszter, Márk itt járt. Azt mondta, el akarja vinni a mintákat a tárgyalásokhoz. Nem engedtem be. Jól tettem?”
Visszaírtam: „Jól. Mostantól minden egyeztetés rajtam keresztül megy.”
Ezután megnyitottam a Debrecenhez kapcsolódó gyártási ütemtervet, és beírtam az első módosításokat. A lakásban szokatlan csend lett. A konyhaasztalon ott feküdtek az irataim, az útlevelem és a műhely kulcsai. Senki nem turkált a táskámban. Senki nem magyarázta, hogy egy nő férj nélkül úgysem boldogul. Senki nem nevezte deszkákkal teli sufninak a munkámat, miközben abból élt.
Este Márk még egyszer írt: „Mi mégiscsak család vagyunk. Ezt normálisan is meg lehetett volna oldani.”
Ránéztem az üzenetre, aztán képernyővel lefelé letettem a telefont, és visszafordultam a rajzokhoz. Normálisan tegnap oldhatta volna meg, amikor meglátta az útlevelemet az anyja táskájában. Most már neki csak az üzenetek maradtak. Nekem pedig a szerződés, a műhely és azok a kulcsok, amelyek többé nem más zsebében lapultak.