A rajzokhoz, az anyagok kiválasztásához, a mesterekkel való vitához van érzéked. De a szerződések, az egyeztetések, a tárgyalások világa nem neked való.
Katalin azonnal rákapcsolódott:
– Pontosan erről beszélek. Egy nőnek inkább hálásnak kellene lennie, ha a férje nem hagyja magára komoly emberek között. Később még meg fogod köszönni neki.
Abban a pillanatban abbahagytam a vitát. Nem azért, mert meggyőztek volna. Egyszerűen világossá vált, hogy itt szó sincs kérésről vagy gondoskodásról. Amit láttam, az kísérlet volt arra, hogy elvegyék tőlem az aláírás jogát, a döntés lehetőségét, sőt még azt is, hogy a saját útlevelemmel a táskámban kilépjek a lakásból.
Odamentem ahhoz a székhez, amelyen az anyósom táskája állt.
– Ne nyúlj a holmimhoz – csattant fel Katalin, és rátenyerelt a táskára.
– Az én útlevelem van a holmija között. Ez azért nem ugyanaz.
Márk felállt, de nem lépett közelebb. Írásban és szavakban mindig bátor volt, ám amikor ténylegesen cselekedni kellett volna, rögtön azt figyelte, ki látja, mit lehet majd később mondani, hogyan lehet úgy tálalni az egészet, mintha ő volna az áldozat.
Kinyitottam a táskát. Az útlevelem a belső zsebben volt, egy neszesszer és egy csomag papír zsebkendő mellett. Kivettem, és betettem a saját munkatáskába.
Katalin teátrálisan széttárta a karját.
– Ott volt, hát ott volt. Csak el akartam tenni, nehogy ebben a kapkodásban elkeverd.
– Az ön táskájába?
– Ne kötözködj. Most ideges vagy.
Válasz nélkül kihúztam a fiókot, és kivettem belőle a műhely pótkulcsait. Márk ezt meglátta, és ekkor már nem tudta tovább türtőztetni magát.
– A kulcsokat hagyd itt. Reggel beugrom Gergőhöz, elhozom a mintákat, aztán indulok. Te már úgysem érsz oda semmivel.
– Gergő tőlem kap utasításokat.
– Ne nevettess. Velem legalább normálisan beszél, nem úgy, mint veled.
– Azért beszél veled, mert a férjem vagy. Ez nem munkaköri beosztás.
Márk elmosolyodott, de a vigyora feszültre sikerült.
– Eszter, most óriási ostobaságot csinálsz. Felhívom a partnereket, közlöm velük, hogy beteg lettél. Utána odamegyek én a meghatalmazással, és senki nem fog jelenetet rendezni csak azért, mert neked ilyen természeted van.
Katalin elégedetten bólintott; láthatóan tetszett neki, hogy a fia végre „férfiként” beszél.
– Így van. Elég volt ebből az önfejűsködésből. Egy feleségnek fel kell ismernie, mikor vállalja át a férje a felelősséget.
Végignéztem rajtuk, és aznap este először nem kezdtem el magyarázni, miért aljas, amit tesznek. Magyarázni azoknak kell, akik nem értik. Ők nagyon is értették. Csak abban bíztak, hogy megijedek a botránytól, a lekésett úttól, a fontos találkozótól, a „szétvered a családot” mondattól, és megint engedek.
– Rendben – mondtam végül. – Akkor járjunk el hivatalosan.
Márk tekintete megkeményedett.
– Mit jelent az, hogy hivatalosan?
– Pont azt, amit mondtam. A meghatalmazás közjegyzőnél készült. Tehát reggel ugyanott intézem a visszavonását. A partnerek pedig értesítést kapnak arról, hogy személyesen megyek, és amíg én külön meg nem erősítem, semmilyen képviselőtől nem fogadnak el iratot vagy üzenetet.
Katalin hangja egy csapásra más lett.
– Most az indulataid beszélnek belőled. A férjeddel nem lehet így viselkedni.
– Az útlevelemmel lehet, de a meghatalmazással már nem?
Márk az asztalon fekvő telefonja után nyúlt, de addigra már elküldtem magamnak a beszélgetés képernyőmentéseit. Észrevette, és a kijelző felé kapott.
– Töröld ki.
– Nem.
– Ez magánbeszélgetés.
– Ez az én útlevelemről és az én szerződésemről szóló beszélgetés.
Még mondani akart valamit, de felkaptam a laptopot, és átmentem a szobába. Az ajtót nem csuktam be. A konyhából tisztán hallatszott, ahogy Katalin azt suttogja a fiának, hogy „most kell megtörni, amíg nem késő”. Márk halkan felelt, de a hangjából sütött az ingerültség. Úgy tűnt, a puha gondoskodásnak álcázott terv kezdett darabokra hullani.
Írtam a debreceni partnereknek. Röviden, családi részletek nélkül: „A 2026. június 6-i találkozón személyesen veszek részt. Kérem, hogy külön megerősítésem nélkül képviselőktől ne fogadjanak el sem dokumentumot, sem tájékoztatást.” Ezután megkerestem a közjegyzői iroda február 18-i levelét, amikor a meghatalmazás készült, és lefoglaltam a legkorábbi reggeli időpontot.
Debrecenből húsz perc múlva érkezett válasz: „Eszter, személyesen várjuk. Márk részvételét a hatáskörök tisztázásáig felfüggesztjük.”
Ez az egyetlen mondat elég volt ahhoz, hogy aznap este először rendesen levegőt vegyek. Nem győztem. Győzelemről még szó sem volt. Csupán annyi történt, hogy Márknak többé nem volt lehetősége megjelenni ott az irattartójával, és eljátszani, hogy az én ügyem feje ő.
Reggel Katalin már a konyhában ült, mintha nem is ő aludt volna nálunk, hanem valamiféle joga arra, hogy mások életével rendelkezzen. Márk drága inget viselt, hóna alatt ott szorította a bőr irattartót. Egyértelmű volt, hogy indulni készül.