Az éjjeliszekrényen felvillant a telefon kijelzője. Üzenet az osztályfőnöktől: „Petra Antal sokkal aktívabban vesz részt az órákon. Látszik, hogy otthon most már nyugalom van.”
Anna Katona elmosolyodott. A pulóvere ujjával letörölte a kijelzőt, és visszatért a lehajtott ágyneműhöz.
Három hét telt el az ítélethirdetés óta. Péter Juhász egyszerűen eltűnt – se hívás, se üzenet. Az ügyvédjén keresztül üzente, hogy „mindent meg fog fellebbezni”, de sem fellebbezés, sem ellenkereset nem érkezett. Átköltözött az anyjához, Magdolna Halászhoz. A gyerekek néha ott töltötték a hétvégét, volt, hogy csak egy-egy éjszakára maradtak. De aztán maguktól kezdték mondani:
– Anya, maradhatnánk most inkább nálad tovább?
– És… lehet, hogy inkább egyáltalán ne menjünk el?
Anna Katona nem feszegette a dolgot. Nem kutakodott, lett-e már valakije. Nem nyúlt bele az életébe. Megvoltak a maga ügyei, tennivalói.
Pénteken hívta fel Erika Balogh.
– Nálunk a bázison indult egy támogató csoport – mondta. – Olyan nők jönnek, akik sok mindenen keresztülmentek. Ha gondolod, csak gyere be. Nem kell megszólalnod sem. Elég, ha meghallgatod a többieket.
– Nem vagyok pszichológus – legyintett Anna.
– Nem is az kell. Te azon már átmentél, amin másoknak még át kell. Néha a csended a legfontosabb, amit adhatsz. Gyere el.
Anna elment. A teremben friss kávé illata keveredett valami citrusos aromával. A nők körben ültek – egyesek csak hallgattak, mások a hiteleikről beszéltek, meg arról az ürességről, amit senki nem vett észre rajtuk. A találkozó végén az egyikük megszólalt:
– Feltehetek egy kérdést Annának?
Anna kicsit zavarba jött.
– Mikor lett könnyebb? – kérdezte egy rövid hajú asszony.
Anna elgondolkodott.
– Amikor rájöttem, hogy jogom van… egyszerűen csak lenni – mondta végül. – Nem erősnek, nem megfelelni akarónak, nem hibátlannak. Csak önmagamnak. Akkor is, ha ez nem mindenkinek tetszik.
Ettől kezdve egyre gyakrabban hívták. Nem tartott előadásokat, nem osztott tanácsokat. Csak jelen volt. Figyelt. Teljes valójában. Egy nő, aki nem összetört, hanem újraépítette saját magát.
Egy este Bence Lakatos odalépett hozzá.
– Anya, nem haragszol ránk, amiért most már csak veled vagyunk? – kérdezte óvatosan.
– Miért haragudnék? – nézett rá Anna.
– Hát… mert mindent te csinálsz egyedül, apa meg…
Anna átölelte a fiút.
– Nem vagyok egyedül. Itt vagytok nekem ti. És – itt vagyok én is saját magamnak. Ez már nagyon sok.
Tavasz lett, április közepe táján először halk kopogást hallott az ajtón. Aztán megszólalt a csengő is.
Anna kinyitotta az ajtót – és megdermedt. A lépcsőházban Péter Juhász állt. Fáradtnak tűnt, beesett arccal, kigombolt dzsekiben.
– Szia – mondta halkan. – Beszélhetnénk?
Anna kicsit összeszűkítette a szemét.
– Miről?
– Rólunk. Én… én nem akarom, hogy ez így érjen véget. Hibáztam. Összezavarodtam. Ami ott volt… az nem volt igazi. Most már tudom. Szétesik körülöttem minden, Anna. A munkahelyről úgy rúgtak ki, mint egy kezdőt. Nagyon nehéz most.
Anna nem lépett hátrébb, nem hívta be. Csak állt az ajtófélfának támaszkodva.
– Péter Juhász, sok éven át nem értetted, hogyan kell velem lenni – szólalt meg végül. – Most megértetted, milyen nélkülem. A kettő nem ugyanaz.
A férfi összeszorította az ajkát.
– Meg fogok változni.
– Nekem nem kell, hogy megváltozz. Csak élj. Csak ne mellettem.
Sokáig ácsorgott ott. Aztán lesütötte a szemét, bólintott, és elment.
Anna becsukta az ajtót, és kifújta a levegőt. Nem dühösen, nem győztesen – inkább megkönnyebbülten. Mintha kivitték volna a szobából a legnehezebb szekrényt, és hirtelen tágas lett a hely.
Két hónappal később az egész konyhát átjárta az almás pite illata. Petra Antal az asztalnál rajzolt, Bence Lakatos építőkockákból rakott össze valami bonyolult szerkezetet. A falon órarend lógott: azon szerepeltek Anna foglalkozásai a helyi központban, ahol női csoportokat vezetett. Nem szakemberként – egyszerűen olyan emberként, aki tud figyelni.
Az ablakban muskátli virágzott. A postaládából egy levél került elő az ügyvédtől: a bírósági ítélet jogerőre emelkedett, további vagyoni igényeket nem nyújtottak be. A megállapodásban az is szerepelt, hogy a gyerekek állandó jelleggel vele élnek.
Feltette a teavizet, előpakolta a bögréket az asztalra.
Minden olyan… egyszerű volt. Feszült várakozás nélkül. Nem nehezedett rá idegen lélegzet a háta mögött. Nem kellett állandóan kitalálnia, „megint mi nem jó”.
Anna már nem hajszolta mások elismerését. Nem próbált mindenre magyarázatot adni. Nem idegen szabályok szerint rendezte be az életét.
Egy nap megállt a tükör előtt, és észrevette: a tekintete már nem rebben szét minden apró zajra. A háta egyenes. A nyaka laza. Nem mosolygott – egyszerűen csak jelen volt.
Este Petra Antal megkérdezte tőle:
– Anya, te most már boldog vagy?
Anna leült mellé, átkarolta.
– Most már igazi vagyok. És ez még a boldogságnál is több.
Néha ahhoz, hogy az ember valóban élni kezdjen, nem az kell, hogy porig romboljon valaki mást, hanem hogy saját magát tegye újra egésszé. Nem bosszút állni, nem bizonygatni, nem beleragadni egy véget nem érő harcba – hanem visszafordulni ahhoz a belső részéhez, amelyet elhanyagolt, félredobott, összetört. És fényt engedni rá. Mert a bosszú rövid pillanat. Az élet viszont az, amikor visszatalálsz önmagadhoz – és ott is maradsz. Félelem nélkül. Bűntudat nélkül. Melegségben.