Anna Katona bólintott.
– És még valami… ez most nem hivatalos – húzott elő néhány kinyomtatott képernyőfotót. – Hivatalosan nem hivatkozhatunk lelki sérülésre, de a bíró is ember. Ha kell, ezzel tudjuk alátámasztani az álláspontunkat. Nem fogunk vádaskodni, se kiabálni. Csak… hogy lássa, miért léptél le.
Aznap este Anna Katona sokáig ült az ablakpárkányon. A nedves aszfaltot nézte. A telefon ott hevert mellette. A fejében csak egyetlen mondat forgott körbe-körbe: „Még csak fel sem fogta, hogyan veszített el mindent.”
Három nappal később hangosan is kimondta:
– Beadom a válópert.
Péter Juhász a laptop előtt ült, gépelt valamit. A fejét sem emelte fel.
– Na persze – fújt egyet. – Újabb zsarolási kísérlet? Nem veszem be.
– Nem zsarollak. Csak közlöm. Már beadtam.
Csak ekkor fordult felé. Előbb hitetlenül, aztán egyre dühösebben.
– Te teljesen elmentél otthonról?
– Nem. Egyszerűen csak nem akarok tovább így élni. Te éled a magad külön életét. Én pedig most visszaveszem a sajátomat.
Péter Juhász csattant egyet a laptop fedelével, felpattant, járkálni kezdett a konyhában. Aztán egészen közel lépett hozzá.
– Figyelj ide, Anna, épp most készülsz óriási baromságot csinálni. Előre szólok. Nem én vagyok az egyetlen, aki itt veszíteni fog.
– Én semmit sem vesztek. Csak visszaszerzem, ami az enyém.
Erre elhallgatott. Innentől később járt haza, szinte alig szólt hozzá. A levegőben mégis ott feszült valami, mint vihar előtt a nyomott csend. Néha elkapta a tekintetét – éber, kemény, idegen volt. Mintha nem a feleségét nézné, hanem egy ellenfelet mérne fel.
Egy nap váratlanul, nappal toppant be. Leemelt a polcról egy vastag mappát, látványosan átlapozta. Benne voltak a lakáshitel-papírok másolatai, bútorvásárlási számlák, átutalási bizonylatok.
– Te tényleg azt tervezed, hogy egy szál gatyában hagysz itt?
Anna Katona szó nélkül kivette a kezéből az irathalmot, visszatette a szekrénybe.
– Csak annyit szeretnék, hogy igazságos legyen.
Minden aztán gyorsan történt. Egy héten belül megérkezett az idézés. A tárgyalást március közepére tűzték ki.
A kitűzött napon Anna visszafogottan, de határozottan öltözött. Sötétkék ruha, feltűzött haj, semleges smink. László Magyar a bíróság előtt várta. Egy bólintással jelezte: „Itt vagyok, minden rendben lesz.”
Péter Juhász később futott be. Gyűrött ingben, idegesen. Köszönés nélkül ment el mellettük.
A tárgyalás rövid volt. A bíró – egy negyvenes, megviselt arcú nő – szűkszavúan, célzottan kérdezett.
– A lakás a házasság fennállása alatt lett megvásárolva?
– Igen – felelte Anna.
– A lakáshitelt ki törlesztette?
László Magyar átnyújtotta az iratokat:
– Közösen. Itt látszik a számlaforgalom. Ezek a részletek a műszaki cikkekre, a felújításra. Mind a közös kasszából. Emellett itt vannak a kinyomtatott átutalások, amelyek harmadik személyekhez mentek, a háztartástól függetlenül.
– Ennek semmi köze az ügyhöz, – vágott közbe élesen Péter Juhász.
– Közvetetten mégis van – maradt nyugodt az ügyvéd. – Így a bíróság átlátja a felek közötti viszony egészét.
A bíró lapozta az aktát. Az arcán sem meglepődés, sem rosszallás nem látszott. Csak tette a dolgát.
– A felek szándékoznak peren kívül megegyezni?
– Nem – mondta Anna. – Azt szeretném, ha minden a jogszabályok szerint történne.
Amikor ezt kimondta, Péter Juhász alig észrevehetően megrázta a fejét. Mintha még mindig nem hinné el, hogy idáig jutottak.
A döntés még aznap megszületett: a lakás Anna Katona nevén marad, mint annál a félnél, aki bizonyíthatóan fizette a törlesztést, vállalta a kiadásokat és a gyerekekkel életvitelszerűen ott él. A határozat rögzítette azt is, hogy a gyerekek állandó jelleggel az anyjukkal maradnak. A válást a bíróság kimondta.
A tárgyalás után Péter Juhász nem ment oda hozzá. Csak a válla fölött visszamorgott:
– Még megfizetsz ezért. Minden visszajön.
László Magyar a távozó férfi után nézett, majd halkan felsóhajtott.
– Semmi nem jön vissza. Legalábbis nem így.
Anna nem szólt semmit. Belül azonban valami furcsa melegség terjedt szét. Mintha hosszú idő után először nem bántotta volna senki, nem próbálta volna irányítani vagy leértékelni.
Este a konyhában ült, teát kortyolt, az ablakon át nézett ki. Petra Antal a szobában játszott, Bence Lakatos a házi feladattal bíbelődött.
Megvillant a telefon: üzenet Erikától Balogh.
„Ügyesen megcsináltad. Ha van kedved, ugorj át holnap. Csak ücsörgünk egyet.”
Anna Katona elmosolyodott. Először érezte úgy, hogy nem a semmibe lépett, hanem vissza önmagához.
Másnap reggel, amikor a lakás még az ünnepnap csendes, friss levegőjét lehelte, Anna lehúzta a paplanhuzatot, gondosan összehajtotta, és a szennyeskosárba tette. A pamut anyagban még ott volt a tisztaság utóíze – mosópor, egy csipet napsütés, egy falatnyi gyerekkor. A másik szobából Petra Antal nevetése hallatszott – valami mesefilmet mesélt tovább Bence Lakatosnak. Ebben az egyszerű, hétköznapi zajban különös szilárdság bújt meg. Mintha végre tényleg lett volna talaj a lába alatt.