Csak a gyerekek kérdezgettek néha:
– Anya, ti nem veszekedtetek apával?
Ő mosolyogva legyintett:
– Csak kicsit kifáradtunk. Ilyen előfordul.
Éjszakánként, amikor elkerülte az álom, Anna Katona újra meg újra végigpörgette a telefonjában a régi fotókat. A tengert, a nevetéseket, ahogy Petra Antal ott ül Péter Juhász vállán. Akkoriban minden valódi volt. Most meg úgy hatott, mint valami idegen film jelenete: a színészek ugyanazok, de a történet már teljesen más.
Az egyik ilyen este fölhívta Erika Baloghot, régi gimnáziumi barátnőjét, aki most a helyi rendelőintézetben dolgozott nővérként, és akinek mindig megvolt az a képessége, hogy kérdezősködés nélkül is jól tudott hallgatni.
– Úgyis mindent érzel, igaz? – szólalt meg Erika már az első mondatnál. – A hangodból hallom.
Anna nem felelt.
– Gyere át. Csak dumálunk egyet. Ma nem vagyok ügyeletben. Van málnás teám is. Vagy valami erősebb, ha úgy jobb.
Anna átment. Sokáig ültek a konyhában, szinte szótlanul. Végül Erika szólalt meg:
– A rendelőben szombatonként kijár egy jogász. Rendes fickó. A nővéremnek is segített a válásnál. Ha szeretnéd, összehozlak vele.
Anna csak bólintott.
Az első találkozás az ügyvéddel furcsán higgadtan telt. László Magyar, az ötvenes évei elején járó férfi, fáradt arcával és nyugodt, udvarias hangjával végighallgatta, egyetlen egyszer sem vágott közbe.
– Azt szeretném, hogy minden békében menjen. Ne legyen ordítozás, ne legyen sárdobálás. Csak… legyen tisztességes – fogalmazta meg Anna.
– Meg lehet így csinálni – biccentett. – Amit eddig összegyűjtött, az mind jól jön. És még pár dolgot meg fogunk nézni. A számlákat. A befektetéseket.
Átnyújtott egy névjegykártyát. Ez állt rajta: „Családjogi ügyek. Fölösleges felhajtás nélkül.”
Otthon Anna úgy folytatta a napjait, mintha semmi sem változott volna. Reggelit készített, elvitte Petrát az iskolába, átnézte Bence Lakatos házi feladatait.
És közben, a felszín alatt, gyűjtött. Jegyzetelt. Készítette magának a kijáratot.
Péter Juhász egyre ingerlékenyebb lett. A kérdésekre nem válaszolt, csak odaszúrt valamit. Egyre gyakrabban „találkozóra” ment. Néha hazahozott egy kávét, letette az asztalra, rá se nézve.
Egy reggel, egy különösen feszült éjszaka után, Anna megszólalt:
– Kiveszek egy kis szabadságot. Egy hetet. Csak pihenni akarok.
Péter vállat vont:
– Csinálj, amit akarsz.
Anna elmosolyodott. És elkezdett foglalkozni önmagával.
Korán kelt, futni járt a parkba, vett egy bérletet a konditerembe. Elment még masszázsra is. Aztán kiugrott a piacra friss zöldségért. A lakás tele lett a saláta, a citrusok illatával, halkan szólt a zene. A szomszédok csodálkoztak – korábban onnan legfeljebb rajzfilmek hangja meg a mosógép zúgása szűrődött át.
Amikor egyik este újra átjött Erika, Anna olyan ruhában nyitott ajtót, amit vagy öt éve nem vett fel.
– Ragyogsz – ölelte át a barátnője.
– Próbálom visszaemlékeztetni magam, ki vagyok. Nem miatta. Magamért.
És azon az éjszakán, hosszú évek óta először, nem szorongással aludt el, hanem belső csönddel.
Reggel Anna még az ébresztőóra előtt felriadt. A szobában félhomály ült, de odakint már megszólaltak az első madarak – az a tavaszi csivitelés, ami valahogy a bőr alá kúszik. Hanyatt feküdt, a plafont nézte, és jó ideje először nem Péter Juhász járt a fejében. Csak egy mondat forgott benne újra meg újra: „Nem kötelességem mindent egyedül cipelni.” Volt ebben a gondolatban valami felszabadító.
A konyhában halkan forrni kezdett a víz a teának. Ő beleöntötte a zabpelyhet a lábosba, lassú tűzre tette. Petra álmosan, nyuszimintás pizsamában csoszogott be, elnyújtottan ásított, és a fejét az anyja hasára hajtotta.
– Anya, ma te kísérsz el? Veled valahogy nyugodtabb vagyok.
Anna végigsimított a lánya haján. Szavak helyett csak bólintott.
Péter Juhász jóval délelőtt után érkezett haza. Nem kért bocsánatot az éjszakai eltűnéséért, nem magyarázta, hol járt. Úgy viselkedett, mintha most is valami fontos tárgyalásról vagy elhúzódó munkanapról jönne, mintha mindez a világ legtermészetesebb dolga volna. Ledobta a székre a dzsekijét, kiment a fürdőbe. Idegen, édeskés, tolakodó női parfüm szaga lengte körül. Anna nem szólt. Letörölte az asztalt, és elment, hogy elpakolja a frissen mosott ruhát a szekrénybe.
Minden nappal egyre erősebb, furcsa bizonyosság nőtt benne. Mintha egy szakadék szélén állna, de a szél már nem riogatná. Inkább súgná: ugorj. Odaát nem a halál vár. Hanem a szabadság.
Egy héttel később megint találkozott László Magyarral. Az ügyvéd higgadt volt, figyelmes. A mappájában ott sorakoztak a bankszámlakivonatok, a Péter Juhász nevére kiállított blokkok, a közösen felvett és már visszafizetett lakáshitel adatai. László precízen szétterítette őket maga előtt, jegyzeteket firkantott a margóra.
– Itt vannak a közös befektetések. Itt pedig a bizonyítékok, hogy a felújítást a közös számláról fizették – mondta, miközben elé húzott egy lapot, amelynek a tetején ez állt: „Fizetési adatok: kivitelezők, felújítás, háztartási gépek”.
– A lényeget látja, ugye – folytatta. – Mi nem háborút indítunk. Csak tényeket tárunk elé. Ez nem bosszú, hanem az ön védelme.