– És ha egyszerűen csak felállnék, és elmennél innen? – Anna Katona hangja nyugodtan csendült fel, mégis furcsán oda nem illően a kanál csörgése mellett.
Péter Juhász felnézett a levesből, homlokát ráncolta.
– Megint hová készülsz? – mordult fel. – Holnapután mész dolgozni, nem? Vagy ez most a szokásos esti hiszti akar lenni?
Anna nem válaszolt rögtön. Vele szemben ült, kicsit görnyedten, két kézzel fogva a meleg teáscsészét. A konyhában hagyma és áporodott nedvesség szaga keveredett. A csukott ajtó mögül behallatszottak a gyerekek hangjai – a lány a bátyjától követelte vissza a tabletet, a fiú a szokásos módon visszavágott. Minden úgy zajlott, mint mindig.
– Nem hisztiről beszélek, Péter Juhász. Teljesen komolyan mondom. Mi lenne, ha egyszer csak eltűnnék? Azt mondanám, leugrom a boltba… és nem jönnék vissza.
A férfi felhorkant, szemét a telefonjába süllyesztve.
– Akkor ne fáradj a szöveggel – mehetsz szó nélkül is. Keresni nem foglak.
Anna hallgatott. Tekintete az ablak felé siklott, mögötte lassan mélyült az esti kék derengés. Abban a pillanatban már pontosan tudta: így nem mehet tovább.
A férfi még ekkor sem emelte fel a fejét.
Később, amikor Petra Antalt fektette le, azon járt az esze, hogy akár kiabálhatott volna, földhöz vághatta volna a csészét, úgy csapta volna be maga mögött az ajtót, hogy beleremeg a ház. De minek? Ő már régen elment. Csak éppen a kilincset nem húzta be maga után.
Péter Juhász lassan változott meg. Nem egyik pillanatról a másikra. Olyan volt, mint egy öreg kabát, amelynek előbb csak itt-ott foszlik a bélése, majd végig felhasad a varrás mentén. És egyszer csak teljesen idegen darabbá lesz.
Régen, abban a régi lakásban, még „a Homoknál”, hajnalonta pirítós illata ébresztette Annát. A férfi dzsezvában főzte a kávét, halkan morgolódott a fütyülő vízforraló miatt, ő pedig a takaró alól nevetett, és azt gondolta: hát ez a boldogság.
Aztán jött a lakáshitel, a gyerekek, a két műszakos munka. A férfi egyre ritkábban nevetett, egyre gyakrabban maradt ki este, és szinte állandósultak a „ma nem érek rá” meg a „majd később” válaszok. Egyszer pedig már lekapcsolta a kijelzőt, valahányszor Anna belépett a szobába. A ruhájából áradó illat többé nem volt az övé. Még a lélegzete is más lett – kapkodó, ideges, mintha mellette fogyott volna el a levegője.
Anna mindent látott. Mégis úgy tett, mintha semmit nem venne észre.
Egészen addig az estig, amikor Bence Lakatos a nappaliban, ahol erősebb volt a Wi-Fi, a férfi telefonján játszott, majd odavitte neki, hogy dugja rá a töltőre. Anna bedugta a kábelt, a kijelző felvillant, és a szeme előtt felugrott egy értesítés: „Az álmaim illatát hordod.”
Anna megmerevedett.
Nem nyúlt egyből tovább a telefonhoz. Félretette. Péter Juhász azon a napon dolgozni ment, a készülék viszont otthon maradt. Anna megfőzte a vacsorát. Lefektette a gyerekeket. Elmosogatott. Minden mozdulata a megszokott rendet követte. Csak utána, a gyerekszobában, a szőnyegre leülve vette elő a telefont, és feloldotta a kódot – a jelszó Petra Antal születésnapjának dátuma volt. Ugyanaz, amelyiknél korábban azt látta: „Ked.Konf.”
Az üzenetek nem hagytak teret félreértésnek. Nem volt bennük játék, sem ingadozás.
„Ma nem fog menni. Anna gyanakszik, azt mondom, értekezlet van. Mint mindig.”
„El sem tudod képzelni, mennyire vágyom arra, hogy lássalak. Ezek a napok vele… olyanok, mintha börtönben lennék. Csak melletted érzem, hogy élek.”
Újra meg újra végigfutott a sorokon, mintha egy tankönyvet olvasna, ahol minden mondat egy képlet. Csakhogy itt a megoldás helyén csak üres, üvegcsönd tátongott.
Mellette egy pohár víz állt, azt szorította két kézzel, mintha az lenne az utolsó kapaszkodó.
Nem jött sírás. Nem tört ki belőle dühroham. Csak egy határozott, csendes elhatározás: nem lesz többé jelentéktelen háttéralak, nem húzza össze magát a családi gondok árnyékában. Van még benne élet – és életre is fogja váltani. Nem engedi, hogy a rászabott szerep végképp eltüntesse.
Másnap, egy szinte teljesen virrasztott éjszaka után, mintegy belső űrre válaszul, gépiesen beszárította a haját, előkotort a szekrény mélyéről egy rég elfeledett sálat, amely már hónapok óta porosodott a polcon. Nem tett mást, csak nem akart úgy kinézni, mint ahogyan belül érezte magát. Kapaszkodni akart valamibe. A munkahelyén az egyik kolléganő végigmérte, és felvonta a szemöldökét.
– Mintha éveket fiatalodtál volna – jegyezte meg.
Anna csak elmosolyodott.
Aznap Péter Juhász is más szemmel mérte végig. Hunyorított, és megkérdezte:
– Mi ez a nagy kiöltözés?
– Csak eszembe jutott, hogy én még mindig nő vagyok – felelte.
A férfi vállat vont. Aztán eltűnt. Azzal az ürüggyel, hogy értekezlete lesz. Anna csak feljegyezte az időpontot – 19:40.
Később a konyhában megnyitotta a jegyzeteket a telefonján, és beírta: „Kedd, 19:40 – megint elmegy. A hívásra nem reagál. 22:18-kor ér vissza. „Si” illata van rajta.”
Innentől minden nap rögzített valamit. Képernyőfotók, számlakivonatok, blokkok – mind egy gondosan rendezett mappába kerültek. Hidegvérrel. Lépésről lépésre. Úgy, ahogy az teszi, aki már nem vár csodát, de tudja, hogy egyszer pontot kell tennie a végére.
És mégis, nem maga a félrelépés volt a legijesztőbb. Hanem az a köztük feszülő hangtalan űr. Azt nem lehetett lefotózni, nem lehetett kinyomtatni, nem lehetett bíróság előtt lobogtatni. Mégis ott bujkált minden tekintetben, minden vacsoránál, amikor a férfi evett, és egy pillanatra sem emelte fel a szemét az asztalról.