– Én is ezt szeretném – mosolygott János Mészáros az unokájára.
Az est végére a feszültség érezhetően oldódott. Még Piroska László is valamelyest kiengedett, bár továbbra is tartotta a távolságot. Amikor a vendégek készülődni kezdtek, Mihály Kovács kikísérte a szüleit.
– Jól döntöttél, fiam – mondta halkan János Mészáros, miközben kezet szorított vele. – Vigyázz a családodra. És ne kövesd el ugyanazokat a hibákat, amiket én.
Piroska László, aki ezt meghallotta, csak fújt egyet, de hallgatott. Odamotyogott egy puszit a fia arcára, és anélkül, hogy elköszönt volna Katalin Kisstől, kisietett a lakásból.
– Ne vedd a szívedre – ölelte meg búcsúzóul Katalin Kisst Natália Tóth. – Anyu egyszerűen nincs hozzászokva, hogy valaki ellentmond neki. Majd lehiggad.
Miután mindenki elment, a lakás elcsendesedett, és Katalin Kiss kettesben maradt a férjével.
– Köszönöm – szólalt meg halkan Mihály Kovács, átkarolva a feleségét. – Ha te nem vagy, még mindig ugyanabban az ördögi körben élnék. És talán soha nem békülök ki apámmal.
– Nincs mit megköszönnöd – mosolygott Katalin Kiss. – Csak azt szerettem volna, ha velünk is emberként bánnak.
– Tudod, min gondolkodom? – Mihály Kovács elhúzódott kissé, és a szemébe nézett. – Lehet, hogy költöznünk kellene. Bérelhetnénk egy lakást jó messze anyutól. Olyat, ahová nem tud „csak úgy beugrani”, mert épp erre járt.
– Te készen állsz erre? – lepődött meg Katalin Kiss.
– Azt hiszem, igen – bólintott. – Szükségünk van saját térre, hogy a saját családunkat felépítsük. A mi szabályaink szerint.
8. fejezet
Eltelt három hónap. Katalin Kiss és Mihály Kovács a város egy másik negyedébe költöztek, béreltek egy lakást nem messze attól az iskolától, ahol Katalin Kiss tanított. Így jóval kevesebb időt töltött utazással, és sokkal szabadabban élhettek – főleg a váratlan rokonlátogatások szorításától megszabadulva.
Új szokást vezettek be: családi ebédet tartottak havonta egyszer, előre megbeszélt időpontban. Hol náluk gyűlt össze a társaság, hol Natália Tóth és Géza Pál lakásán, máskor meg valamilyen kávézóban vagy étteremben. Mindenki meglepetésére János Mészáros rendszeresen eljárt ezekre az összejövetelekre, lassan-lassan helyrehozva kapcsolatát a gyerekeivel és az unokákkal. Piroska László eleinte kimérten, távolságtartóan viselkedett, s gyakran visszautasította a meghívást, ha megtudta, hogy az exférje is ott lesz. De ahogy látta, hogy a családi légkör fokozatosan átalakul, ő is kezdett engedni az évek alatt felhalmozott makacsságból.
Az egyik ilyen alkalommal, amikor egy kávézóban ünnepelték Mihály Kovács születésnapját, Katalin Kiss észrevette, hogy Piroska László és János Mészáros nyugodtan beszélgetnek a sarokban, szokásos feszültségük nélkül.
– El se hinnéd – hajolt hozzá Natália Tóth, miközben leült mellé –, épp arról tárgyalnak, hogyan fognak együtt segíteni Dóra Jakabnak a vizsgafelkészülésben. Anyu felajánlotta, hogy átnézi vele a magyart, apu meg a fizikát vállalta.
– Ez kész csoda – mosolyodott el Katalin Kiss.
– És ebben óriási részed van neked – mondta komolyan Natália Tóth. – Ha akkor nem állsz ki magadért, minden maradt volna a régiben. Anyu tovább irányítana mindenkit, mi még mindig kerülnénk apát, Mihály pedig kettészakadna köztetek.
Katalin Kiss megrázta a fejét.
– Én csak annyit szerettem volna, hogy ne kelljen előzetes egyeztetés nélkül ebédet főznöm.
– Igen, de közben az egész családi rendszerünket a feje tetejére állítottad – nevetett fel Natália Tóth. – Különben mi is máshogy élünk most Géza Pállal. Ő sokkal többet segít otthon, én meg végre megtanultam kérni, ahelyett hogy néma mártírként várjam, mikor jön magától rá, mire lenne szükségem.
Ekkor lépett oda hozzájuk Mihály Kovács egy hatalmas tortával a kezében.
– Hölgyeim, szükségem lenne a segítségükre – vigyorgott. – Ezt a monstrumot egyedül nem fogom tudni felszeletelni.
– Régen simán letetted volna Katalin elé, és már mentél is volna vissza a vendégekhez – jegyezte meg félmosollyal Natália Tóth.
– Régen, igen – bólintott Mihály. – De most már tudom, hogy a család csapatmunka. Mindenkinek részt kell vállalnia belőle.
Miután felvágták a tortát, és mindenki asztalhoz ült, János Mészáros váratlanul felállt, és felemelte a poharát.
– Szeretnék mondani pár szót – kezdte. – A fiamra szeretnék koccintani, aki ma tölti be a negyvenegyedik életévét. Arra, hogy bölcsebbnek bizonyult az apjánál, és volt benne erő változtatni azon, ami nem működött a családjában. Arra, hogy nem félt szembemenni a megszokottal, és új, egészséges hagyományokat teremtett. És – pillantása Katalin Kissre siklott – a nagyszerű feleségére, aki mindebben a társa lett.
– Mihályra és Katalinra! – hangzott fel egyszerre az asztal körül.
Csak Piroska László maradt csendben, de amikor Katalin tekintete találkozott az övével, az asszony alig észrevehetően bólintott felé. Nem volt ez nagyvonalú beismerés vagy nyílt bocsánatkérés, de mégis egy lépés volt az egymás megértése felé. Apró mozdulat – mégis mérföldkő.
Az ünnepség után, amikor Katalin és Mihály hazatértek, a nő megkérdezte:
– Nem bánod, hogy ennyit változott körülöttünk minden?
Mihály elgondolkodott, aztán lassan megrázta a fejét.
– Nem – felelte. – Most érzem először azt, hogy valódi családunk van. Nem olyan, ahol mindenkire rá van osztva egy szerep, amitől nem térhet el, hanem olyan, ahol tiszteljük egymást, és mindannyian önmagunk lehetünk.
– És mindez azért, mert én egyszer kimondtam, hogy nem főzök ebédet – mosolygott Katalin.
– Nem egészen – helyesbített komolyan Mihály. – Azért, mert mertél felrúgni egy kimondatlan szabályt. Néha elég annyit mondani: „nem”, és ezzel megbolygatni mindazt, ami valójában senkinek sem jó.
Magához húzta a feleségét, és halkan hozzátette:
– Viszont most már akár főzhetnénk is valamit együtt. Kezdek nagyon éhes lenni.
Katalin felnevetett, és beleegyezően bólintott. A férjével közösen, saját elhatározásból főzni, nem pedig azért, mert „így illik” – egészen más érzés volt.
Fél évvel később János Mészáros és Piroska László bejelentették, hogy szeretnének új esélyt adni a kapcsolatuknak. Senki sem számított ilyen fordulatra, mégis mindegyikük örömmel fogadta a hírt. Katalint is boldoggá tette, bár addigra már megszokta, hogy az anyósa előre szól, mielőtt átjönne, és végre nem kritizálja minden lépését a háztartásban.
– Sose hittem volna, hogy az a mondatom, hogy „Nem, önöknek nem fogok főzni”, végül oda vezet, hogy a szüleid újra összejönnek – jegyezte meg mosolyogva Mihálynak, amikor értesültek a döntésükről.
– Én viszont hálás vagyok, hogy kimondtad – felelte a férje. – Sokszor elég annyi, ha abbahagyjuk azt, ami senkinek nem okoz örömöt, és akkor felszabadul az erőnk arra, hogy olyasmit építsünk, ami valóban számít.
Ezzel Katalin csak egyetérteni tudott. Néha egyetlen, bátran kimondott „nem” képes felforgatni egy egész kapcsolatrendszert. Csak annyi kell, hogy legyen bátorságunk kimondani.