Hallottam, ahogy kétszer is kikászálódik mellőlem, aztán a konyhában dühösen rángatja a hűtő ajtaját. Odabent nem talált mást, csak vizet meg két joghurtomat, amelyek tetejére előrelátóan vastag filccel ráírtam: „Eszter. Magántulajdon.”
Gyerekes húzás volt? Lehet. De nekem ez jelentette az első lépést kifelé abból az életből, amelyben nem ember voltam, hanem egy feladatkör.
Másnap reggel Gergő látványosan, szinte színpadias zajjal indult munkába. Egyetlen szót sem szólt hozzám. Én nyugodtan megittam a teámat — természetesen a „saját pénzemből” vásárolt teát —, majd bementem az irodába. Este, amikor hazaértem, a lakásban olcsó gyorséttermi étel szaga terjengett. A konyhaasztalon zsíros papírzacskó hevert a Burger Kingből, mellette egy üres üdítős doboz.
Gergő a nappaliban ült, háttal nekem.
— Most boldog vagy? — morogta anélkül, hogy megfordult volna. — Hatezer forintot elvertem erre a szemétre. Ég tőle a gyomrom.
— A saját kereteddel rendelkeztél, Gergő. Ehhez teljes jogod van — feleltem, és bementem a fürdőszobába.
Magamra zártam az ajtót, majd a homlokomat a hideg csempének döntöttem. A szívem úgy vert, mintha felcsúszott volna a torkomba. Legszívesebben kimentem volna, átöleltem volna, és azt mondtam volna: „Jó, hagyjuk az egészet, gyere, főzök valamit.” Ez a régi Eszter volt bennem. Az, aki addig gondoskodott másokról, amíg már bűntudata lett attól is, ha elfáradt. De az új Eszter, aki magabiztos arccal böngészte a hozamgörbéket és a költségkimutatásokat, halkan azt súgta: „Ne mozdulj. Ha most engedsz, egész életedben azért fogsz fizetni, hogy ott állhass a tűzhely mellett.”
Aztán észrevettem valami furcsát: nem remegett a kezem. Pedig máskor ilyen helyzetekben apró, ideges reszketés futott végig rajtam.
A harmadik napon bekövetkezett az, amire számítottam. Szombat volt. Vagyis „anya érkezésének” napja.
Katalin asszony délben telefonált.
— Eszterkém, drágám, már úton vagyok. Ugye készen vannak a húsos batyuk? A szervezetem egyenesen követeli a házi tésztát ez után a borzalmas diéta után.
Ránéztem az üres konyhapultra. Mindössze egy váza állt rajta, benne egyetlen almával.
— Katalin asszony — mondtam a telefonba nyugodt hangon —, nálunk kisebb változás történt a családi pénzügyi rendszerben. Mostantól mindenki maga gondoskodik magáról. Szóval ha húsos batyut szeretne, kérem, hozza hozzá az alapanyagokat. Bár tudja mit? Még jobb, ha készen hozza. A tűzhelyem használata is fizetős szolgáltatássá vált.
A vonal túlsó végén olyan sűrű csend támadt, hogy tisztán hallottam, amint a másik szobában Gergő kezéből kiesik a tévé távirányítója.
Húsz perc sem telt el, már berontott a konyhába. Az arca nem egyszerűen vörös volt, inkább lilásan sötét.
— Te teljesen megőrültél? Mit mondtál anyámnak? Mindjárt itt lesz!
— Remek — lapozgattam tovább nyugodtan az előttem heverő magazint. — Akkor megbeszélhetitek a férfi stratégiai tartalék kérdését. Okos asszony, biztosan megérti majd, miért nem tud a fia venni egy darab húst, hogy megetesse az édesanyját.
— Tudok húst venni! — ordította. — Csak ezeket az átkozott batyukat nem tudom megcsinálni!
— A szakácsi munka nincs benne az alapanyag árában — vágtam rá. — Az a „minden benne van” csomag része volt, Gergő. Az akció múlt csütörtökön lejárt.
Ekkor megszólalt a csengő. Röviden, parancsolóan. Katalin asszony megérkezett.
Felálltam, megigazítottam a hajamat, és az ajtóhoz mentem. A nyelvem hegyén volt: „Emlékszik, amikor azt tanította nekem, hogy a férfi a ház ura, az urak pedig nem fizetnek az ételért?” De nem mondtam ki.
Birkózzanak meg ők a saját kis monarchiájukkal.
Katalin asszony úgy lépett be a lakásba, mint egy ellenőr, aki szabálytalanságok után kutat: feszült figyelemmel, tettre készen, ítélkezésre felkészülve. Drága, nehéz parfüm illata lengte körül, amely mögül halványan valami gyógyszertári csepp szaga is előbújt. Levette a sapkáját, és a folyosón dermedten álldogáló fiát megkerülve egyenesen a konyhába vonult.
— Eszterkém, mik voltak ezek a furcsa tréfák a telefonban? — végignézett a makulátlanul üres pulton. — Hol a hús? Hol a tészta? Direkt nem reggeliztem, leeshet a cukrom.
Az ablak mellett álltam, és a szolnoki társasházak szürke tetőit néztem. Tudják, nálunk valahogy még a családi botrányok is olyan szabályosnak, kiszámíthatónak tűnnek.
— Anya, Eszter csak kicsit túlhajtotta magát a munkahelyén — Gergő megpróbálta megfogni a könyökömet, de finoman kihúzódtam az érintése alól. A hangja remegett, kétségbeesetten igyekezett összeragasztani annak a bizonyos „tökéletes családnak” a darabokra tört vázáját. — Mindjárt elkészít mindent. Eszter, elég legyen már, komolyan. Ne anya előtt.
Megfordultam, és mindkettőjükre ránéztem. Abban a pillanatban úgy éreztem magam, mint egy külsős könyvvizsgáló, akit egy csőd szélén álló vállalathoz hívtak ki.
— Katalin asszony, Gergő nem viccelt. Bevezette a szigorúan elkülönített költségvetés rendszerét. Az én kétszáznegyvenezer forintom mostantól kizárólag a saját létfenntartásomat szolgálja. Mivel a húsos batyuhoz szükséges alapanyag nagyjából tizenkétezer forint, ehhez jön még a munkadíjam és a tűzhely amortizációja… Gergő úgy ítélte meg, hogy ez nem hatékony befektetés.
Anyósom lassan leereszkedett egy székre. Az arca, amelyet általában drága krémek tartottak feszesnek, hirtelen mintha megereszkedett volna. A tekintetét a fiára emelte.
— Gergő? Ez igaz? Sajnálod a pénzt ételre a feleségedtől és az anyádtól?
— Anya, nem sajnálom! — Gergő hangja kiabálásba csapott át, és annyi sértett kamaszos indulat volt benne, hogy egy pillanatra majdnem megsajnáltam. — Csak azt mondtam, hogy gazdálkodjon a saját fizetésével! Pénzügyi tanácsadó, nem? Akkor tanácsolgassa a hűtőnket is!
A legkülönösebb az volt, hogy a gyomrom, amely máskor már egy megemelt hangtól is kemény csomóba rándult, most teljesen nyugodt maradt. Mintha a testem előbb döntött volna, mint ahogy én fejben utolértem volna.
Tudják, mi az igazán ijesztő? Nem maga a veszekedés. Hanem az, milyen gyorsan láthatatlanná válik egy nő, amint nem teszi le többé az ételt az asztalra.
Katalin asszony majdnem egy teljes percig hallgatott. Aztán felállt, kisimította a szoknyáját, és olyan hangon szólalt meg, amely nem tűrt ellentmondást:
— Gergő, adj nyolcezer forintot. Elmegyünk étterembe. Ha a feleséged sztrájkot akar rendezni itthon, akkor majd megebédelünk valami rendes helyen.
— Csak kártyán van pénzem — motyogta Gergő, kerülve a tekintetemet. — És az… az a kocsi stratégiai tartaléka.
— A kocsié? — Katalin asszony keserűen felnevetett. — Azt akarod, hogy az én koromban papírzacskóból egyek gyorséttermi kosztot, mert neked új felnikre kell félretenned? Eszter, ezt pont tőled nem vártam. Te mindig olyan bölcs asszony voltál.
Nem válaszoltam. Az ő szótárában a „bölcs asszony” azt jelentette: kényelmes asszony. Olyan, aki a sértéseket ugyanúgy lenyeli, mint az elsózatlan levest.
Elmentek. Az ajtó akkorát csapódott mögöttük, hogy a tálalószekrényben megcsörrentek a poharak. Egyedül maradtam.