Pár nappal később a férje közölte Lilla Fenyővel, hogy a szüleinek csak úgy sikerült eljutniuk a gyógykezelésre a szanatóriumba, hogy adósságokba verték magukat, és az egész rokonságot mozgósították.
– Hát akkor legalább jó, hogy a szüleid valahogy megoldották – felelte ennyivel a feleség.
Ennek ellenére Hunor Dunai anyja nem hagyta abba a maga kis hadjáratát: minden erejével azon volt, hogy letörje a „önfejű” meny akarataát.
– Hunor, ez így nem mehet tovább. Miért viselkedik így a feleséged?
– Hogy érted? – hökkent meg a fia, aki nem is sejtette, milyen mély már ez a készülődő konfliktus.
– Úgy, ahogy mondom! Mi az apáddal Lilla Fenyő szemében idegenek vagyunk, ez teljesen nyilvánvaló! A mi gondjaink őt egy csöppet sem izgatják, egyáltalán nem vesz részt a mi családi életünkben! Ez nem normális! Ülj le vele, beszélj vele komolyan, és magyarázd el neki: ha egyszer a mi családunk része lett, akkor nem teheti meg, hogy csak így félresöpri engem és azokat a kéréseket, amelyekkel hozzá fordulok – sorolta indulatosan az anya.
– Anyu, lehet, hogy nem olyan borzasztó a helyzet, mint ahogy te látod. Ha Lilla Fenyő valamire nemet mondott, biztos megvolt rá az oka.
– „Nyomós ok”? Ugyan már! Egyszerűen sajnálja ránk a pénzt! Csücsül a pénzén, és sajnálja tőlünk, az apjával együtt!
– Anyu, te mindig okos nő voltál. Furcsa tőled ilyeneket hallani – lepődött meg a fia.
– Hagyd abba! Még te fogsz engem kioktatni? – vágott közbe az anya, és már nem is volt hajlandó meghallgatni Hunor Dunait; a meny iránt érzett sértettség teljesen elhomályosította a józan eszét.
Ahogy telt az idő, a viszony csak romlott az anyós és a meny között. Irén Nagy most már minden találkozásnál igyekezett beleszúrni egy-egy fájó megjegyzést Lilla Fenyőnek, állandóan érzéketlenséggel és közönnyel vádolva őt.
– Persze, hát minek neked mások nyűgje? Van elég pénzed, hát gondolom, úgy érzed, feljebb állsz mindenkinél, igaz?
– Anya, fejezd már be, miket beszélsz! – nem bírta tovább a fia.
– Nem fogom befejezni. Jogom van a saját véleményemhez.
Lilla Fenyő komolyan fontolgatni kezdte, hogy teljesen megszakítja, vagy legalábbis a minimálisra csökkenti a kapcsolatot az anyósáékkal. Erről szólt is egyszer a férjének.
– Anyu ezen meg fog sértődni.
– Ő most sincs másképp, állandóan sértődött. Mi változna? – kérdezte őszinte döbbenettel Lilla Fenyő.
– Talán nem kellene ennyire végletesen reagálni. Végül is ők az én szüleim.
– Nem tudom… Nem vagyok a botrányok híve, de azt sem fogom eltűrni, hogy így bánjanak velem.
Aztán a véletlen döntött helyettük.
Egyik hétvégi reggelen Irén Nagy hívta őket korán. Sokáig beszélt Hunor Dunai-jal, majd kérte, hogy adja a telefont a menyének.
– Tessék, anya beszélni akar veled – mondta a férfi feltűnően levert hangon.
– Miről?
– Mindjárt megtudod. Próbáltam neki mindent elmagyarázni, amennyire csak tudtam, de hát… ő az anyám – tette hozzá Hunor, miközben tenyerével félig lefogta a kagylót.
– Lilla Fenyő, jó napot – szólalt meg Irén Nagy hidegen hivatalos hangon. – Mégis mit találtatok ki ti ketten? Miféle külföldi utakról van szó?
– Szabadságunk lesz. Régóta tervezzük, és a nyaralást is jó előre lefoglaltuk – felelte nyugodtan Lilla Fenyő, jól tudva, hogy az anyós már minderről értesült.
– Akkor szépen visszamondjátok azt a nyaralást, és a pénzt odaadjátok Ákos Hegedűsnek – utasította őket az anyós az idősebb fiára célozva. – Neki most nagyobb szüksége van rá. Komoly bajban van, szétesik a családja. Ti meg fiatalok és egészségesek vagytok, ráértek még utazgatni. Jövőre is elmentek majd. Nem szakadtok bele.