– Lilla Fenyő, tudom, hogy a bank a saját dolgozóinak alacsony kamatra ad hitelt. Neked még nincs semmilyen hiteled, ugye jól emlékszem? Szóval lenne egy kérésem hozzád: vegyél fel a mi nevünkre pénzt, az urammal szeretnénk lecserélni az autónkat – kezdte az anyósa a számára nagyon is előnyös témát.
– Nem, nem vállalom – vágta rá gondolkodás nélkül Lilla Fenyő. – Most jó a viszonyunk, és szeretném, ha ez így is maradna. Ha én veszem fel maguk helyett a hitelt, akkor havonta azon fogok idegeskedni, vajon befizették‑e a részletet. És ha késik az utalásuk, vagy – ne adj’ isten – egyszerűen nem lesz miből fizetniük, akkor elkerülhetetlenül össze fogunk veszni. Márpedig, ahogy az imént is mondtam, én ezt nem akarom. Úgyhogy a hitel az önök nevén legyen. Ha szeretnék, szívesen segítek elintézni, hogy gyorsabban menjen a papírmunka, de ennél többet nem tudok tenni.
– Ugyan már, miért ne fizetnénk rendesen? – háborgott az anyós. – Mi tisztességes, fizetőképes emberek vagyunk. Nem áll szándékunkban téged kellemetlen helyzetbe hozni, jól felfogom, hogy ez a te jó híredről is szól. Megígérem, hogy mindig pontosan, határidőre törlesztünk!
– Nem – ismételte nyugodtan, de határozottan Lilla Fenyő, ezzel alaposan elrontva az anyósa kedvét, aki sértetten magába fojtotta a haragját.
Nem sokáig. Hamarosan újabb ötlete támadt.
– Lilla Fenyő, adjatok kölcsön egy kis pénzt. Nem sokat, úgy százezret. Pál Somogyi-val elhatároztuk, hogy leugrunk a tengerhez, egy szanatóriumba pihenni. A pénz egy része már megvan, de az nem elég. Tudom, hogy te jól keresel. Mi majd visszaadjuk, ahogy hazaérünk: a férjem megkapja a fizetését, és az első dolgunk lesz, hogy mindent rendezzünk.
– Irén Nagy, attól, hogy bankban dolgozom, még nem jelenti azt, hogy markolólapáttal hordom haza a pénzt – felelte higgadtan Lilla Fenyő. – Szó sincs ilyesmiről. A fizetésem fillérre be van osztva.
– Ugyan már, Lilla Fenyő! – próbált felcsattanni az anyósa.
– Nagyon is jól tudja, hogy most Hunor Dunai-val az új lakásunkat újítjuk fel, igaz? És azt is elmondtuk, hogy már megrendeltük a konyhabútort és a szobabútort. Erről is tájékoztattuk. Ezek után miből is kellene én magának ekkora összeget előteremtenem?
– Ne gyere ezzel! Van neked pénzed, én pontosan tudom! Bankban dolgozol, nem egy halas bódéban. Mondd ki nyíltan, hogy egyszerűen nem akarsz nekünk adni. A saját szüleidet bezzeg nem hagyod pénz nélkül, nekik biztos rendszeresen juttatsz egy kis támogatást – robbant ki hirtelen az anyósból a vádaskodás.
– Kérem, ne mondjon ilyen ostobaságokat – válaszolta Lilla Fenyő, akinek esze ágában sem volt veszekedni a férje anyjával.
Ám az mintha kifejezetten elhatározta volna, hogy mindenáron összetűzésbe keveredik vele. Irén Nagyban forrt a sértettség és a bosszúság. Alig egy nappal korábban még régi barátnőjével beszélt telefonon, és büszkén újságolta, hogy a menye, aki egy bankban igazgatóhelyettes, háromhetes tengerparti szanatóriumi üdülést fizetett nekik.
– Bizony, Maja Antal, így kifogtunk magunknak egy menyet! Magam sem győzök örülni, hogy Hunor Dunai ilyen feleséget választott. Most már mindig tejben‑vajban fogunk fürödni. Bankban dolgozik, pénz is van, meg a beosztása sem akármilyen.
Ehhez képest most ott tartottak, hogy sehová sem mennek, mert pontosan a szükséges összeg kétharmada hiányzott a zsebükből.
– Tehát végleg elutasítasz minket? Nem félsz, hogy megromlanak köztünk a dolgok? – vetette be utolsó ütőkártyáját az anyós.
– Ha valóban értelmes asszony, akkor ez nem fog megtörténni – zárta le a kellemetlen beszélgetést Lilla Fenyő.