– Ami megtetszik, el is viheted, hordhatod is nyugodtan – próbálta ravaszul magához csalogatni a menyét Erika Horváth.
– Még csak az kéne! Én nem veszek fel másról levetett ruhát, pláne nem valami öregasszony setét holmiját. Van elég a saját cuccaimból is.
– Hogy kit neveztél most öregasszonynak? – sértődött meg azonnal az anyós. – Közlöm veled, alig múltam ötven. És még nagyon is fiatalos vagyok. Mindenki ezt mondja, kivétel nélkül. Én meg úgy is érzem magam, harminc… ötnek – kis tétovázás után tette hozzá. Na jó, legfeljebb negyvennek. Te meg tiszteletlenül viselkedsz velem. És erre már nem egyszer rámutattam Tibor Szalainak…
– Persze, persze! – vágott a szavába élesen Dóra Szalai. – Meséljen csak tovább! Ne szerénykedjen, mondja ki az igazat – maga legbelül tizennyolcnak érzi magát! Ha tényleg így lenne, nem zaklatna folyton azokkal az örökös jajveszékelésekkel, hogy milyen rosszul van, és mennyire segítségre szorul. Nem megyek át magához, turkáljon egyedül a rongyai között.
– Dóra Szalai, nyers és tapintatlan vagy. Hol neveltek téged? Semmi tisztelet nincs benned az iránt az ember iránt, aki életet adott a szeretett férjednek!
– Miért ne lenne bennem? Tisztelem, csak hozzászoktam, hogy a dolgot a szemébe mondom bárkinek.
Az ilyen összecsapások után Erika Horváth rendszerint felhívta a fiát, és hosszasan öntötte ki neki a lelkét arról, mennyire egyedül van, és mennyire nyomorúságos az élete.
Dóra Szalai anyósa tényleg magányosan élt. Néhány éve a férje elhagyta, és összeköltözött egy munkatársával. Méghozzá nem valami fiatal, kihívó szőkével, ahogy az ilyenkor szokásos sztereotípia sugallná, hanem egy nála kicsit idősebb, csendes, otthonos asszonnyal. A volt feleség szemében ráadásul teljesen jellegtelen nővel.
Erika Horváth sokáig nem tudta felfogni, mi ütött a férjébe. Elment utána az irodába is, ahol Tibor Szalai dolgozott, és találkozott is az új választottal. Szerette volna megérteni, mi a rendkívüli abban a nőben, aki néhány évvel idősebb mind a férjénél, mind nála.
Ám a rivális kísértetiesen átlagosnak bizonyult. Szürke, jellegtelen kis egérke, aki minden különösebb ismertetőjegy nélkül olvadt bele a tömegbe. Még a kezei is elhanyagoltak voltak. Ez a kolléganő nem járatta magát drága manikűröshöz, nem voltak finoman formázott, tündérien karcsú ujjai. A döbbent és teljesen porig sújtott Erika Horváth képtelen volt napirendre térni a látottak fölött, miközben a saját ápolt külsejét és gondosan rendben tartott kezeit hasonlította össze ezzel a képpel. Nem fért a fejébe, hogyan lehet valakinek teljesen mindegy, hogy a keze olyan, mint egy férfié. A szemöldöke bozontos és egyenetlen, a haja hanyagul vágott és rosszul festett, régen ráfért volna már egy tisztességes látogatás a szépségszalonba.
Erika Horváth, aki egész felnőtt életében megszállottan ügyelt a külsejére, ebben a pillanatban teljes lelki összeomlásban volt.