Most, hogy a gyerekek elmondták, mit gondolnak Zsuzsanna Deákról, hadd szólaljak meg én is.
Hálapénz? A fiam, Dominik… tudják, milyen gyerek volt? Örökös bukdácsoló. Három éve bementem Zsuzsanna Deákhoz, vittem egy borítékot. És tudják, mit csinált?
– Nos? – kérdezte kíváncsian az ellenőr.
– Visszanyomta a kezembe azt a borítékot, úgy, hogy égtem a szégyentől. Azt mondta: „A saját fiát alázza meg. Meg engem is.” Aztán elkezdett külön foglalkozni vele. Ingyen. Szombatonként! Mert meglátta benne… az embert. A fiam most aranyéremre áll! Debrecenbe készül egyetemre! Én… – Mária hangja hirtelen elcsuklott. – Én még egy üveg lekvárt is félek bevinni neki nőnapra, mert úgysem fogadná el. Azt mondaná: „Nem szabad.” És maga… lakás… Mi meg, ha tudnák, magunktól dobtuk volna össze neki a pénzt egy lakásra!
Bekukkantott a szobába egy másik tanuló apja, komor arcú férfi, olajos munkaruhában.
– Én csak… hallottam… ezt-azt Zsuzsanna Deákról… Az én semmirekellőm az ő szakkörébe jár. Előtte a telefonon kívül semmit nem fogott a kezébe. Most meg Csehovot olvas! Otthon! Magától! Miféle „erkölcstelenség” ez?! Miről beszélnek?! Az az asszony szent életű!
Az ellenőr hallgatott. Fél napon át csak hallgatott. Olvasta a gyerekek leveleit, amelyek tele voltak ragaszkodással és rajongással. Látta az anyák szemében gyűlő könnyeket.
Este magához hívatta Zsuzsannát.
– Zsuzsanna Deák – az arca már nem volt rideg, inkább együttérző. – A bizottság egyetlen vádpontot sem tudott igazolni. Egyet sem. A hírneve makulátlan. Megírom a jelentést.
Zsuzsanna visszahuppant a székre, nem bírták a lábai.
– Köszönöm…
– De lenne egy személyes kérdésem. – Melinda Lengyel egyenesen a szemébe nézett. – Ki? Ki írta ezt? Hiszen pontosan tudtak a lakásáról. A jótékonyságáról. Ez nem „szülői” levél.
Zsuzsanna hallgatott.
– Nem köteles válaszolni. De én majd harminc éve foglalkozom panaszokkal. Az ilyen… személyeskedő, mérgezett feljelentéseket mindig a legközelebbi, a „volt” emberek írják.
Zsuzsanna lassan bólintott.
– A volt férjem. És az anyja.
– A végrendelet miatt álltak bosszút magán, amihez nem engedte őket hozzáférni?
– Igen.
Melinda összevonta a szemöldökét.
– Rágalmazás. A Büntető Törvénykönyv 226. paragrafusa. Valótlan tartalmú feljelentés. Ellenük is indíthat eljárást.
– Nem akarom… – mondta fáradtan Zsuzsanna. – Csak azt szeretném, ha békén hagynának.
– Értem. – Az ellenőr becsukta a dossziét. – Nem fogják békén hagyni. Az olyan… „tokban élő” figurák, ahogy ma nagyon találóan fogalmazott, nem szoktak megállni. Újra és újra ütni fognak. De… – halvány, játékos mosoly villant az arcán – tudja, mi a legszebb a rendszerben? Hogy két irányban működik.
– Hogy érti?
– A feljelentés névtelen, persze. De a stílus… Az a hivataloskodó szóáradat, azok a fordulatok, mint „jogtalan jövedelmek”, „iparszerűvé tett haszonszerzés”… Így csak az ír, aki napi szinten foglalkozik kimutatásokkal, papírokkal, apparátussal. Azt mondta, az anyósa… hol is dolgozik?
– Raktárvezető. Egy húsüzemben.
– Áhá… – nyújtotta el a hangot Melinda. – Ez sok mindent megvilágít. Azok rikoltoznak a leghangosabban mások „jogtalan jövedelméről”, akiknek a saját keze sem épp tiszta. Tudja mit, Zsuzsanna Deák… teszek én egy telefont. Nem hivatalosat. Kollégáknak. Egy másik szervhez.
– Minek?
– Megelőzésképpen. Nem szeretem, ha rendes tanárokat tipornak sárba. Menjen, dolgozzon tovább. Szükségünk van magára.
Piroska Lukács a hetedik mennyországban járt. Ott ült a kis raktárszobájában, körülötte lógott a sok szál szalámi, és várakozott. Biztos volt benne: ma-holnap kirúgják Zsuzsannát. És az majd szépen a lábaihoz csúszik.
Ehelyett kivágódott a raktár ajtaja. És nem Botond Magyar lépett be Blankával. Két civil ruhás, kemény tekintetű férfi jött, mögöttük a gyárigazgató, falfehéren.
– Piroska Lukács? – szólalt meg az egyik. – Gazdaságvédelmi osztály. Házkutatási engedélyünk van a raktárára. Bejelentés érkezett, hogy hosszú idő óta, nagy tételben folyik innen az áru eltulajdonítása.
Piroskával megbillent a világ. Az a rengeteg „kolbász”, amit évek óta „hazavitt”… a „balos” szállítólevelek… a fiktív munkások, akire a terméket leírta… Mindez, amit ő afféle apró, ártatlan juttatásának gondolt…
A vizsgálat három napig húzódott. Újramérték a teljes készletet. Előbányászták a „fekete” könyvelését. Mindenre ráakadtak. Az a „rendszer”, amelyet évtizedekig építgetett, pillanatok alatt omlott össze.
Aznap azonnali hatállyal kirúgták, fegyelmivel. Bűnügyi eljárást indítottak ellene. „Sikkasztás és hűtlen kezelés” gyanújával.
Ugyanazon a konyhán ült, ahol nemrég még a bosszúját tervezte. Csakhogy most már nem üvöltözött. Egyetlen pontra meredt a falon.
– Anya… mi történt? – hebegte Botond. – Hogy… honnan tudták meg?
– Ő volt… – rekedten préselte ki Piroska. – Mindez az ő műve. Az a kígyó. Bemártott minket.
– De hogyan?!
– Nem tudom… De ő volt.
Botond az iskola kapujánál várta. Sovány volt, egy szürke, slampos dzsekiben, nyoma sem volt régi, „mercedeses” csillogásának.
– Zsuzsi!
Zsuzsanna összerezzent, de nem lassított.
– Zsuzsi, várj már! – Utánaszaladt, elkapta a kabátujját.
– Engedd el a kezem, Botond.
– Zsuzsi, bocsáss meg! Nem én voltam! Anyám… az egész az ő agyszüleménye volt! Én… én nem akartam! Hülye voltam!
Zsuzsanna megállt, és ránézett. A szemében nem volt sem harag, sem gyűlölet. Csak jeges, végtelen fáradtság.
– Akartad, Botond. Ott ültél és hallgattad, ahogy tervezi. Örültél, mikor fogalmaztátok azt a feljelentést. Abban reménykedtél, hogy majd könyörögve mászom hozzátok vissza.
– Nem! Zsuzsi, én… én mélyen vagyok! – Hirtelen térdre rogyott, bele a frissen lehullott hó latyakos sarába. – Anyám ellen nyomoznak! Engem sehová nem vesznek fel! Blanka meg… ő… – legyintett reménytelenül.
– Mi van Blankával? – kérdezte Zsuzsanna.
– Ő… elment a tanfolyamaira. Azt mondta: „Ti hülyék vagytok, én élni akarok.” Egyedül ő…
– Akkor neki még maradt esélye – jegyezte meg halkan Zsuzsanna.
– És nekem? Zsuzsi, nekem van? Te… te jószívű vagy! Mindenkin segítesz! Rajtam is segíts!
Zsuzsanna nézte a férfit, akit valaha szeretett, és aki most a lábainál hevert, összetörten, porig alázva.
– Jó szívem van, Botond. De nem vagyok ostoba. – Megismételte ugyanazokat a szavakat, amelyeket egyszer már az arcába mondott. – Tudod, mi a különbség a zuhanás és a mélypont között?
Botond némán bámult fel rá.
– A mélypontról – folytatta – el lehet rugaszkodni. Ha van hozzá erő. Te meg… csak fekszel, és várod, hogy valaki felemeljen. Még csak próbálkozni sem próbálsz!
– Miért küzdjek?! – ordította. – Nincsen semmim!
– MAGADÉRT! – vágta rá hirtelen Zsuzsanna, és a hangja megint úgy pengott, mint régen. – Azért, hogy tisztességes emberként nézhess a tükörbe! Azért, hogy fel tudj állni a térdeidről – nem előttem, hanem saját magad előtt! Én küzdöttem, amikor eljöttem tőletek! Küzdöttem, amikor rám küldték azt az aljas feljelentést! Küzdöttem a nevemért, a tanítványaimért! Te meg? Te egész életedben csak követeltél. Tőlem, az anyádtól, a főnöködtől… Te már rég feladtad, Botond. De kezeket leengedni… azt soha nem szabad!
Átlépett fölötte, és elindult a buszmegálló felé.
– MIT CSINÁLJAK?! – szakadt ki Botond torkából a kétségbeesett kiáltás.
Zsuzsanna megállt, de nem fordult vissza.
– Először is – mondta –, állj fel. Keress munkát. Bármit. Autómosónak. Rakodómunkásnak. És hagyd abba a hazudozást. Legalább magadnak. Isten veled, Botond.
Elment, és egyszer sem nézett hátra.
Aznap este, a kicsi, csöndes garzonjában Zsuzsanna füzeteket javított. Megszólalt a telefon. Andrea Kozma volt az.
– Jó estét, Zsuzsanna Deák! Hogy érzi magát?
– Köszönöm, Andrea, jól.
– Itt… megbeszéltük egymás közt. A szülők. És arra jutottunk… szóval, vettünk magának jegyeket.
– Jegyeket? – kérdezte értetlenül Zsuzsanna.
– A Nemzeti Színházba. A Diótörőre. Közvetlenül szilveszter előtt. Maga… maga a legjobb tanárunk. Maga a mi… – Andrea elakadt egy pillanatra. – Maga a mi nyugodt kis szigetünk.
Zsuzsanna letette a kagylót, és az ablakhoz lépett. Odakint hatalmas, tiszta pelyhekben hullott a hó. Sokáig nézte, és közben csendesen folytak a könnyei. De ezek a könnyek már másfélék voltak. Nem a megaláztatás könnyei. A boldogságéi.
Nem volt többé egyedül. És győzött.