— Jogilag nem lehet belekötni, fiam – húzta el a száját Piroska Lukács. – Elmentem a jogászunkhoz, a gyárból. Azt mondta: „Az örökség magánügy. Ahhoz nem lehet hozzányúlni.”
— És ha… – hunyorgott ravaszul Blanka Fodor –, ha nem az örökséghez nyúlunk? Hanem hozzá?
Botond Magyar és Piroska Lukács egyszerre meredtek rá.
— Ezt hogy érted?
— Hát ő… tanárnő – húzta el a szót Blanka. – Egy „tanárka” – utánozta gúnyosan Zsuzsanna Deákot. – És tudod, ezek milyenek? Nagyon… sebezhetők.
Botond lassan felemelte a fejét. A kialudt tekintetében először villant meg valami baljós fény.
— A jó híre… – suttogta.
— Pontosan! – kapott a szón Blanka. – Mostanában ott fenn nagyon szigorúak! Egy kis gyanú, és repül az állásából! És ki kell egy ilyen nő munka nélkül? Szépen ide fog majd kúszni! Hozzád, Botondkám, ide fog visszacsúszni!
Piroska Lukács hatalmas mellkasával az asztalra nehezedett.
— Na, ezt fejtsd ki bővebben.
— Írni kell – csettintett az ujjával Blanka. – Mindenhová! Az Oktatási Főosztályra… az Ügyészségre! A gyámügynek! Hogy ő…
— …hogy kenőpénzt fogad el! – kapott rá Botond, szinte életre kelve. – Ez az! Honnan van neki lakása? Honnan telik neki „jótékonykodásra”? Összelopta! A szülőket nyúzza le!
— Így van, fiam! – Piroska Lukács ajka ragadozó vigyorra húzódott. – Pontosan ezt írjuk. Hogy visszaél a helyzetével, és pénzt zsarol ki. Hogy jegyeket ajándékokért ad. Az a „jótékonykodás” pedig… csak pénzmosás!
— És a lakás! – tapsolt örömében Blanka. – Hogy nem tisztességes jövedelemből vette! Majd utánajárnak!
— Nem csak úgy megírjuk – egyenesedett fel Piroska teljes, tekintélyt sugárzó termetével. Újra „raktárvezetővé” vált. – Mi… közös beadványt írunk. „Felháborodott szülők” nevében. Névtelenül. Hogy vissza ne lehessen követni. Hadd táncoljon csak! Mi elintézzük neki, – a fiára nézett, – mi elintézzük, hogy feketelistával rúgják ki az iskolából!
Zsuzsanna Deák azon a reggelen kávét főzött magának apró, de napfényben úszó hajdúszoboszlói garzonjában. Még mindig alig hitte el, hogy ez tényleg az övé. Az ő csendes kis zuga, ahogy Emese Pál mondogatta.
Itt nem füstölt hús és por szaga terjengett, hanem frissen főtt kávéé és könyveké. Emese könyvtárát a falak mentén sorakoztatta fel. A régi, bőrkötéses kötetek okos, higgadt tekintettel néztek le rá.
Az élete kezdett sínre kerülni. Az iskolában becsülték. A gyerekek szerették. Tanítás után irodalmi szakkört tartott – ingyen, pusztán örömből. Csehovot olvastak, és Zsuzsanna próbált egy egyszerű gondolatot eljuttatni a kamaszokhoz:
— Nézzétek, „A csinovnyik halála” vagy „A csigabiga ember” nem csak mulatságos történet. Inkább félelmetes. Egy olyan emberről szól, aki a rettegése miatt mond le az életről. Aki folyton azt ismételgeti magában: „csak baj ne legyen”. Elbújik az élettől. És a legszörnyűbb… hogy mindenki mást is ebbe a csigaházba akar belegyömöszölni maga körül.
A gyerekek lélegzet-visszafojtva figyeltek.
Óra után hívatta az igazgató, Beáta Antal. Szigorú tartású, ősz hajú asszony, nagyon fáradt, mégis értelmes, figyelő szemekkel.
— Zsuzsanna Deák, foglaljon helyet. – A hangja a megszokottnál hidegebb volt.
Zsuzsanna óvatosan a szék szélére ült.
— Kellemetlen ügyben kell beszélnünk – Beáta néhány papírlapot tett elé. – Panasz érkezett. A Megyei Oktatási Főosztálytól. És egy másolat… a központi felügyelethez is eljutott.
Zsuzsanna átvette az iratokat. A keze alig észrevehetően reszketett. „A 10.A osztály szülői csoportja részéről…”
Olvasott. És ahogy futottak a sorok, az arca lassan kifakult, mintha elszívták volna belőle a vért.
Mindent a nyakába varrtak. Azt, hogy pénzért osztogatja a jegyeket. Hogy az érettségire való felkészítést „feketén”, pénzért intézi, külön „pakkban”. Hogy a bevételeit kétes jótékonysági alapítványokon keresztül „mossa tisztára”. Bizonyítékként pedig ott állt friss lakásvásárlása: „ugyan, mégis miből tellett egy egyszerű tanárnőnek ilyenre…?”
És a legutolsó, vastagon szedett, alattomos mondat: „…továbbá erkölcstelen életmódot folytat, ami méltatlan a magyar pedagógus rangjához.”
— Ez… ez rágalom – suttogta Zsuzsanna, rémülettel teli szemmel nézve a direktorára. – Beáta, maga ismer engem…
— Én ismerem magát, Zsuzsanna Deák – sóhajtott nehezen az igazgató. – De a panasz már „föl” van továbbítva. Maga is tudja, ez mit jelent.
— Mit?
— Azt, hogy vizsgálat lesz. Bizottság. Már értesítettek is. Holnap óránként bent ülnek majd magánál. A Főosztálytól.
Zsuzsanna kiment az irodából, mintha vattán lépkedne. Az a világ, amit az utóbbi hónapokban olyan óvatosan, annyi munkával újra felépített, darabokra hullott. A „csendes zug”, amire vágyott, hirtelen ringgé változott. Úgy érezte, mindenki őt nézi a folyosón. Suttognak. Mutogatnak utána.
Elvánszorgott az üres osztályteremig, leült a katedrához, és a karjára hajtotta a fejét. Nem sírt. Nem maradt rá ereje. Eszébe jutott Piroska Lukács mondata: „Kinek kellesz te?”
Lehet, hogy tényleg ők győztek? Hogy az a „csigaház”, amit annyira rá akartak erőltetni, most végleg rácsukódik?
Talán egy órát is eltöltött így. Aztán lassan felegyenesedett. Száraz szemét megtörölte. Odalépett a táblához, letörölte a múlt óra témáját. Kézbe vette a krétát, és kemény, biztos mozdulattal felírta: „Téma: Az erkölcsi választás Dosztojevszkij „Bűn és bűnhődés” című regényében”.
— Nem – mondta a néma teremnek. – Nem fogok félni. Nem leszek Belikov. Harcolni fogok. Mindig harcolni.
Másnap szokatlan csend ült az osztályon. A leghátsó padban ott ült ő. A Főosztály kiküldött vizsgálója, Melinda Lengyel. Zárt arcú nő, kezében jegyzetfüzet, amelybe megállás nélkül rótta a sorokat.
Zsuzsanna izgult. A hangja meg-megremegett. De amikor a tizedikesekre nézett, a szemükben kiállást látott. A „bizottság” híre már körbejárta az iskolát.
— …és akkor elérkezünk a lényeghez – beszélt tovább, kerülve Melinda tekintetét. – Raszkolnyikov elméletéhez. A „reszkető férgekről” és azokról, akiknek „joguk van”. Hiszen miért is ment el odáig? Nem a pénzért. A pénz csak ürügy volt.
A legjobb tanulóra, Dominik Fazekasra pillantott.
— Dominik, szerinted mi volt a legnagyobb tévedése?
— Hogy elhitte magáról, hogy ő azok közé tartozik, akiknek „joguk van”?
— Igaz. De nem csak ez. Az is, hogy azt gondolta, egy ember… ítélkezhet egy másik fölött. Hogy eldöntheti, ki élhet tovább, és ki nem. Hogy egy „magasztos célért” cserébe át lehet gázolni valakin. Csakhogy Dosztojevszkij megmutatja: abban a pillanatban, hogy átlépsz egy emberen, önmagadat veszted el. Te magad válsz azzá a „féreggé”.
Melinda felemelte a fejét a jegyzetfüzet fölül.
— És mi a helyzet a rágalmazással? – szólalt meg halkan.
A terem lélegzetvétel nélkül maradt.
Zsuzsanna ránézett.
— Tessék?
— Raszkolnyikov elméletére gondolok. És ha… nem ölünk. Csak bemocskoljuk valakinek a nevét. Feljelentést írunk. Tönkretesszük valaki jó hírét. Ez… felér vele?
Zsuzsanna néhány másodpercig hallgatott, összeszedve a gondolatait.
— Sokszor – mondta aztán határozottan – ez még félelmetesebb, mint maga a gyilkosság. Ha valakinek a testét ölöd meg, megmarad neki a tisztességes neve. Ha bemocskolod, a lelkét ölöd meg. Elveszed tőle mindazt, ami az élete értelme volt. És a feljelentésben az a legrettenetesebb… hogy szinte mindig névtelen. Hátba szúrás. Olyan tett, amit nem egy „joggal felruházott”, hanem a legaljasabb gyáva követ el.
Melinda hosszan nézte, aztán… bólintott. És visszahajolt a jegyzeteihez.
Óra után bement a tanáriba. És nekilátott a szülők meghallgatásának.
Ekkor kezdődött az, amire sem Piroska Lukács, sem Botond nem számított. Egy dolgot nem vettek figyelembe: húsz év tisztességes munkáját.
Elsőként szinte berobbant a terembe Andrea Kozma, Dominik anyja, a szülői munkaközösség rettegett motorja.
— Melinda Lengyel? Jó napot kívánok. Zsuzsanna Deákról szeretnék beszélni.
— Hallgatom – felelte hűvösen az ellenőr.
— Akkor tessék hallgatni! – Andrea előhúzott a táskájából egy vastag, teleírt paksamétát. – Itt van. A mi osztályunktól. Minden egyes gyerektől! Leírták, mit gondolnak Zsuzsanna Deákról.
Most pedig hadd mondjam el én is a magamét.