– Tévedsz, Botond – állt fel lassan Zsuzsanna Deák. Hirtelen egy magasba került vele. – A Magyar Köztársaság Családjogi törvényének 36. paragrafusa szerint az a vagyon, amelyet az egyik házastárs házasság alatt örökléssel szerez, kizárólag az ő személyes tulajdona. Nem közös, és nem képezi osztozkodás tárgyát.
Megint elnémult a szoba. Most már nem nyomasztó volt ez a csend, inkább éles, csengő.
– Micsoda? – nyögte ki végül Botond Magyar.
– Jogi értelemben – tagolta Zsuzsanna, mintha tollbamondana –, sem neked, sem az édesanyádnak, sem a húgodnak nincs semmiféle jogotok erre az örökségre. Sem-mi-lyen.
– Te… te… – Piroska Lukács levegő után kapkodott. – Mi majd bíróságra megyünk! Bebizonyítjuk, hogy te átverted a fiamat!
– Sok szerencsét – húzta félre a száját Zsuzsanna. – Csakhogy van egy apró bökkenő.
– Miféle bökkenő? – sziszegte Botond, és egyre világosabban érezte, hogy a hőn vágyott Mercedes kicsúszik a kezei közül.
– Nincs semmiféle lakás.
Ez a mondat olyan volt, mintha gyomorszájon vágták volna őket. Blanka Fodor felvisított. Piroska Lukács görcsösen markolta meg a fotel karfáját.
– Hogyhogy… nincs? – Botond elsápadt. – Te… mit beszélsz? Az a nagynénéd… hajléktalan volt talán? Hazudtál?!
– Nem – felelte nyugodtan Zsuzsanna. – Volt lakás. A „Szokol” környékén. Gyönyörű lakás volt.
– Akkor hol…
– Eladtam.
Ha kézigránát robban a szoba közepén, az is kisebb sokkot okoz.
– HOGYHOGY ELADTAD?! – üvöltötte egyszerre mind a három.
– MIKOR?! NÉLKÜLÜNK?! – Botond megragadta a nő vállát.
Zsuzsanna undorodva lerázta a kezét.
– Vedd le rólam a kezed. Pontosan fél éve léptem az örökségbe, Botond. Ahogy a törvény előírja. Aznap, amikor kézhez kaptam a tulajdoni lapot, már el is indítottam az eladási procedúrát. Két hónapja zárult le az ügylet.
– És… és a pénz? – hebegte Blanka, akinek már a düh könnyei folytak a szeméből. – A pénz hol van?
– A pénz? – Zsuzsanna végignézett a három arcon. A mohó anyóson. A lusta, irigy sógornőn. És a férjén. A férfin, aki egész életében csak a kirakatot építette, mögötte pedig nem volt más, csak üresség meg hitelek.
– Hiszen ti is tervet akartatok, nem? – kérdezte halkan. – Nekem is volt egy tervem.
Odament a szekrényhez, és előhúzott egy kis, gurulós bőröndöt.
– Te… te hová készülsz? – Botond nem hitt a szemének.
– Elhagylak, Botond. Elmegyek tőled.
– Hová?! Kinek kellesz te már?! Ebben a korban?!
– Tudod… Emese Pál nagyon bölcs asszony volt – mondta lassan. – Megtanította nekem, hogy a pénz a csendet szereti. És hogy olyan dologba érdemes fektetni, ami „hallgat és melegít”.
Rápillantott Piroska Lukácsra.
– Maga nyaralót akart, ha jól emlékszem. Bocsásson meg, de úgy döntöttem, hogy Heves megyében a falusi könyvtáraknak nagyobb szükségük van a segítségre. Jelentős összeget utaltam a „Könyv Újjászületése” alapítványnak. Emese néni egész életét a könyveknek szentelte. Ez az ő emlékére történt.
Piroska valami furcsa, bugyborékoló hangot adott ki.
– Te… te… elherdáltad!
– Befektettem – javította ki higgadtan Zsuzsanna. – És most te jössz, Blanka. Te „kezdőtőkét” kértél, emlékszel? Tudod, mi a legjobb start? Az oktatás. Több tanfolyamot is kifizettem neked. Könyvelés, 1C, iratkezelés.
– MICSODA?! – visította Blanka. – Én aztán…
– Igen, te. A képzések hétfőn indulnak. Itt a cím. – Zsuzsanna egy színes prospektust dobott az asztalra. – Ha nem jelensz meg, a pénz elúszik. Ez az egyetlen esélyed, hogy abbahagyd a világ hibáztatását, és végre dolgozni kezdj.
– Én szét… szétkaparlak!..
– És végül te, Botond. – Zsuzsanna egyenesen a férfi szemébe nézett. – Te annyira szerettél volna egy autót. De tudod, mi a vezető legnagyobb gondja? Hogy mindig ő visz másokat. És én belefáradtam abba, hogy az utasod legyek. Meg a szerelőd, aki betömködi a lukakat a költségvetésedben és az önérzetedben.
– Meg fogod bánni, Zsuzsa… Visszakúszol még…
– Nem. Tudod, a maradék pénzből… vettem egy lakást.
Botond mozdulatlanná dermedt.
– Nekünk?
– Nekem. Egy kicsi garzont. Új építésű házban, Hajdúszoboszlón. De az enyém. Frissen felújítva. És tudod, mi a legjobb benne? Csend van. A múlt héten már átszállítottam oda Emese néni könyveit.
– Te… te ezt… mióta? Végig… hazudtál nekünk?!
– Küzdöttem, Botond! – tört ki belőle hirtelen a kiáltás, s a hangjában megcsendült az a kemény érc, amit eddig csak a renitens diákjai ismertek. – Magamért harcoltam! Rájöttem, hogy húztok lefelé a mocsaratokba! A mocsárba, ahol örök az elégedetlenség, a lustaság, a kirakatélet és a kapzsiság! Nappal azt tanítom a gyerekeknek, hogy legyenek becsületesek, aztán hazajövök, és hazudok! Hazudok, hogy ámulok a „mercidnél”! Hazudok, hogy hiszek a húgod „önkeresésében”! Hazudok, hogy tisztelem az anyádat, aki a gyárból csempészi ki a kolbászt a kabátja alatt! Elfáradtam!
Megfogta a bőrönd kihúzható fülét.
– Azt hittem, sose lesz erőm rá. Féltem ettől a naptól. Éjszakákat sírtam végig, mert azt gondoltam, egyedül maradok. Aztán ráébredtem: küzdeni mindig lehet, és kell is! Akkor is, ha félelmetes. Főleg akkor, ha félelmetes! A saját életemért harcolok. És beadom a válókeresetet.
Piroska visszahanyatlott a fotelbe. Blanka üres tekintettel meredt a tanfolyami prospektusra.
Botond… Botond egyszerűen összement. Az egész „státusza”, a „finom nappabőr” meg a nagymenő szerep lepergett róla, mint a hámló festék. Ott állt előtte egy kifacsart, negyvenes sofőr, kinyúlt melegítőnadrágban – pontosan az, aki valójában volt.
– Zsuzsa… – lehelte. – De hát én most… mi lesz velem…
– Egyedül, Botond. A nagyfiúk mindent maguk intéznek. Ég veled.
Megfordult, és elindult az ajtó felé.
– Patkány! – krákogta utána Piroska. – Kiraboltad a családot!
Zsuzsanna megtorpant, de nem fordult vissza.
– A családot, Piroska Lukács, pont hogy megmentettem. Saját magától. De tartok tőle, maga ezt sosem fogja megérteni.
Kinyitotta az ajtót, kilépett a lépcsőházba. A zár kattant mögötte.
Odabentről egyre hangosabban tört fel a jajveszékelés. A szétfoszlott álmok, a romba dőlt tervek, az ingyenélésre épített illúziók üvöltése.
Zsuzsanna megnyomta a liftgombot. Az ajtók szétcsúsztak. Belépett a fülkébe, és a fakó tükörben a saját arcát pillantotta meg. Egy fáradt nő nézett vissza rá, vörösre sírt szemmel. De hosszú évek óta először ez a nő mosolygott magára. Szabad volt.
***
– Na, fiam? Megkaptad, amit akartál? Mondtam én neked, hogy nőnek hinni nem szabad. Főleg az ilyen csöndes fajtának. A tanító néniknek.
Piroska nagy csörömpöléssel csapta le az zománcos teáskannát a konyhaasztalra. A saját lakásában, amelynek levegőjét por és valeriána szaga itatta át, már régen nem volt „sziklaszilárd asszony”. Egy kiégett, megkeseredett, elgyötört nő volt, aki elvesztette élete fő célját: a fia feletti uralmat, s rajta keresztül a menye feletti hatalmat is.
Botond, aki ugyanabban a kinyúlt tréningnadrágban ült az asztalnál, csak a vállát rándította. Három hónap telt el azóta, hogy Zsuzsanna elment. Három hónap pokol.
A válást gyorsan kimondták. Zsuzsanna nem kért semmit a bérelt lakásból, csak a könyveit vitte el meg azt a bizonyos bőröndöt. Botond… Botond viszont mindent elveszített. A bankár, akinek sofőrködött, ki nem állhatta a „magánéleti gondokat”. Amikor megtudta, hogy az alkalmazottja válik, és egyébként is „totálisan nincs képben”, ahogy szeretett fogalmazni, finoman felkérte a távozásra. Végkielégítés nélkül. Ajánlólevél nélkül. Az S-osztályú Mercedest átadta az utódjának.
Most az anyja nyakán ült.
– Nem értem, anya! Hogy volt képes erre?! – nyafogott, miközben a villájával egy kihűlt makarónit bökdösött. – Fogta magát, és minden… mindent elvitt! És én?
– Te meg csak tátottad a szád! – csattant fel Piroska. – Mondtam én neked: a férfi legyen férfi! Az elején sarokba kellett volna szorítani! De te csak azt fújtad neki: „Zsuzsikám, Zsuzsikám”! Na, most aztán megkaptad a zsuzsikádat!
A szobába beúszott Blanka. Az elmúlt hónapok alatt még ingerlékenyebb lett. Azokra a bizonyos könyvelői tanfolyamokra, amiket Zsuzsanna fizetett ki, összesen kétszer ment el.
– Jaj, mama, hát mit képzelnek ezek? Azok a számok! Fájt tőlük a fejem. Meg különben is, megalázó az egész. Én? Én menjek könyvelőnek?
– Hová mennél akkor, kincsem? – vetette oda gúnyosan Piroska. – Hercegnőnek? Ti ketten itt lógtok a nyakamon! A raktárkészletem nem feneketlen kút, nem etethetlek titeket örökké kolbásszal!
– Na, ugye! – pattant fel hirtelen Botond, rákapaszkodva az ötletre. – Ő tehet mindenről! Ő az oka mindennek! Ő fosztott ki minket!