A határozottságtól zengő, tekintélytől átitatott hangja az anyósának, Piroska Lukácsnak úgy hasította szét a külvárosi debreceni kétszobás lakás dohos levegőjét, mint egy rosszul hangolt trombita.
– Zsuzsanna, hát nem vagy te nekünk idegen. Tudod jól, mi család vagyunk. És a családban hogy van? Minden közös. A jó is közös, meg hát akkor… a lehetőségek is.
Zsuzsanna Deák, irodalomtanár, húsz év tanítási rutinnal a háta mögött, némán kavargatta a rég kihűlt teát a kedvenc bögréjében, amelyen egy Vrubel-reprodukció díszelgett. A kopott kanapé szélén ült, ösztönösen felhúzott vállal, mintha össze akarná húzni magát. Vele szemben, az egyetlen „rangosnak számító” karosszékben szétterpeszkedve ült Piroska Lukács, a kolbászüzem raktárvezetője, maga a megtestesült tömb. Belőle mindig füstölt áruk és hatalom szaga áradt – az a kicsinyes, de korlátlan hatalom, amit az ad, ha valaki hiánycikknek számító élelmiszer felett rendelkezik.
Mellettük, egy kemény támlás széken fészkelődött Blanka Fodor, a sógornő. Harminckét éves létére még mindig nem sikerült „hozzá méltó” munkát találnia.
– Miféle „lehetőségek”, mama! – nyafogta Blanka, miközben a rikító manikűrjét nézegette. – Pénz! Erről van szó, pénzről! A múlt héten is elküldtek. Azt mondták, „kevés a tapasztalat”. Hát én kenterbe verem azt a teljes HR-osztályt! Csak irigyek. Meg is mondtam nekik: „Nem fogják fel, kit engednek el a kezük közül.” Erre ők…
– Először írj meg normálisan egy önéletrajzot – morogta Botond Magyar, Zsuzsanna férje, miközben saját tükörképét vizsgálta a kikapcsolt tévé sötét képernyőjén. Megigazította az ing gallérját – azt az inget, amelyről folyton azt hangoztatta, milyen drága –, majd az órájára pillantott. Az óra vaskos volt, aranyfényben csillogott, és Botond úgy hordta, mint valami kitüntetést.
Botond egy bankár személyi sofőrjeként dolgozott. Egy szolgálati S-osztályos Mercedes volánja mögött ült nap mint nap, és úgy viselkedett, mintha az a „verda” az ő tulajdona lenne. Imádta hanyag mozdulattal letenni a konyhaasztalra a háromágú csillagos kulcskártyát, aztán nagy komolyan beszélni a „dugókról a Kútvölgyi úton” meg a „Nappa-bőr minőségéről”. A família áhítattal hallgatta. Zsuzsanna jól tudta, hogy a méregdrága öltönyhöz hitelt vettek fel, otthon pedig Botond kinyúlt tréningnadrágban járkált.
– Mit számít az az önéletrajz! – csattant fel Blanka. – Botond, neked kéne a legjobban értened! Státusz! Nekem először státusz kell! Miféle státuszom van, ha anyámmal lakom? Külön lakás kell. Kezdésnek.
Piroska nagyot sóhajtott, teátrálisan a mellkasára szorítva a kezét.
– Na, erről beszélek, aranyom. Pont erről. Zsuzsikám – szegezte ismét a tekintetét a menyének –, nem véletlenül gyűltünk most így össze. Mi itt… hát, átgondoltuk a dolgokat.
Zsuzsanna felnézett. A megszokottan meleg, „tanárnénis” szürke szeme most jéghideg darabokra hasonlított. Nem szólt, csak várt. Tudta, hogy ez a beszélgetés elkerülhetetlen, attól a pillanattól fogva, hogy fél évvel ezelőtt meghalt a nagynénje, Emese Pál.
– Szóval a helyzet a következő – váltott át Piroska a „raktárvezetői” hangnemre. – Ez a lakás, a nagynénédé, Debrecenben van. A „Sólyom” környékén. Jó hely, régi polgári ház. Botonddal megnéztük az árakat. Ott… – összecsippentette az ajkát, sokatmondón – ott nagyon komoly pénzről beszélünk, Zsuzsanna. Nagyon komolyról.
– És mi úgy döntöttünk – folytatta Botond, felpattanva, és nagy léptekkel fel-alá járkálni kezdett a szobában, mintha a világ sorsát intézné –, hogy az, hogy itt nyomorgunk… röhej. Én közszereplő vagyok… szem előtt. Nekem ehhez kell méltón kinéznem. Eladjuk ezt a régi polgári lakást.
Zsuzsanna nem reagált.
Blanka előrehajolt, szeme lázasan felcsillant.
– Botond, te kezded! Te is tudod, hogy nekem fontosabb!
– Kuss most! – csapott le rá Piroska. – Van terv. Botonddal közösen kidolgoztuk. Szóval. Első pont. Blankának megy az első lakáshitelhez az önerő. Elég volt már vénlánynak lenni, ideje, hogy beinduljon az élete. Második. Nekem a nyaralóra. Befejezni a második szintet meg a szaunát. Egész életemben értetek gürcöltem, kijár nekem egy kis pihenés.
– És nekünk? – kérdezte alig hallhatóan Zsuzsanna.
– És nekünk jut a legfontosabb! – állt meg előtte Botond, lábait szétvetve, mint aki szónoklatot készül tartani. – Veszünk NEKEM egy új autót.
– De hát már van egy…
– Zsuzsa, ne nevettess. Az szolgálati. Érted? SZOL-GÁ-LA-TI. Holnapra már ugrik, ha úgy akarják. Nekem saját kocsi kell. Rendesen. Hogy ne kelljen szégyenkeznem. Már ki is néztem… Egy terepjárót. Hogy anyámhoz is ki lehessen vele járni a nyaralóba, meg városban is legyen egy kis rangom.
– És ami megmarad… – vette vissza a szót Piroska –, abból nektek jönne az önerő. A saját lakásotokra. Egy rendesre. Nem erre a… lyukra.
Végül kifogytak a mondanivalóból. A szobát csend borította, csak Botond „arany” órájának ketyegése hallatszott. Mindhárman Zsuzsannára meredtek. Várakoztak. Várták a hálálkodást, a beleegyezést, az azonnali lelkesedést a „nagylelkű” tervük miatt – hiszen neki is „csurranna-cseppenne” valami az önerőre.
Zsuzsanna lassan letette a csészét az asztalra. Eszébe jutott Emese Pál. Az az aszott, apró termetű asszony a fúró tekintetével. Emese egész életében egy könyvtárban dolgozott, szerényen, már-már szerzetesi egyszerűségben élt. Botond és a családja csak legyintettek rá: „bolond szegényke”.
Zsuzsanna felidézte, hogy három évvel korábban, amikor először diagnosztizálták Emesénél a betegséget, elutazott hozzá Heves megyében.
– A pénz, Zsuzsikám – suttogta akkor Emese, miközben törékeny, madárlábra emlékeztető kezével szorította az unokahúga tenyerét –, az egy veszedelmes jószág. Vagy neked dolgozik, vagy felfal. A lármát nem tűri, a csendet és a pontos számolást szereti. Érted?
– Értem, Emese néni.
– Soha ne szórd el arra, ami harsog. Az autók, a bundák, a csillogó vacakok… mind por. Azoknak valók, akik belül üresek. Arra költs, ami hallgat, de melegít. Könyvekre. Egészségre. Egy nyugodt kis zugra, ahol senki nem érhet hozzád. És soha, hallod, Zsuzsikám, soha ne hagyd, hogy a harácsolók döntsenek helyetted. A harácsoló olyan, mint a gyom: adsz neki egy kisujjat, és a gyökerével benövi az egész lelked.
Zsuzsanna akkor bólogatott, azt gondolva, ez mind csak az öregek bölcselkedése. Később rájött, hogy Emese nemcsak művelt volt, hanem bölcs is.
Amikor a nagynéni meghalt, Zsuzsanna egyedül ment az ügyvédhez. Egyedül várta ki a törvényes fél évet, amíg a hagyatéki eljárás lefut. Botond néha félvállról odavetette: „Na, mi újság, a dilis rokon rád hagyta a könyvtárát?”, aztán többé nem érdeklődött. Biztosra vette, hogy semmi érdemleges nincs, amit érdemes volna számon tartani.
Zsuzsanna emlékezett, ahogy a közjegyző, egy tekintélyt sugárzó középkorú hölgy, felpillantott a szemüvege fölött.
– Ön az egyedüli örökös a végrendelet szerint. Emese Pál mindent pontosan rögzített. A debreceni lakás és egy bankszámla. Ön mostantól jogosult mindkettőre.
Ott látta először a bankszámla egyenlegét. A „nyomorgó” nagynéni egész életében félretett. És a lakás…
Azon a napon értette meg, hogy Emese nem egyszerűen pénzt hagyott rá. Szabadságot ajándékozott neki.
– Nos? – nem bírta tovább Piroska. – Zsuzsanna, miért hallgatsz, mint aki lenyelt egy békát? Ugye, rábólintasz? Holnap már mehetünk is az ingatlanoshoz.
Zsuzsanna lassan felemelte a fejét. A háta kiegyenesedett. Húsz év az iskolában megtanította valamire: ha a gyerekek ordibálnak, halkan kell beszélni – de úgy, hogy a hátsó padban is mindenki értse.
– Nem.
Három döbbent tekintet szegeződött rá.
– Az mit jelent, hogy „nem”? – pislogott Botond.
– Azt, hogy nem értek egyet – mondta ugyanolyan higgadtan Zsuzsanna.
– Te… te most komolyan azt hiszed, hogy majd te mindent egyedül lenyúlsz? – fuldoklott Blanka. – Ezt nem hagyjuk! Mi család vagyunk!
– Blanka – Zsuzsanna hangja kemény lett, mint a mutatópálca a kezében az órán –, a család akkor család, ha egymást tartják a hátukon. Nem akkor, amikor mindenki arra vár, hogy az egyikre hullik valami örökség, és majd abból megoldódik minden gondjuk.
– Hogy mersz így beszélni velem?! Nyomorult tanárnő! – sikította Blanka.
– Zsuzsanna – próbálta visszavenni az irányítást Piroska –, ne bolondozz. Nélküle ki vagy te? Botond a férfi, ő a családfő. Ahogy ő kimondja, úgy is…
– Piroska Lukács – vágott a szavába Zsuzsanna –, már ne haragudjon, de milyen jogon rendelkezne maga a nagynéném vagyonáról?
Az anyós arca eltorzult, vérvörössé vált.
– Te… te kígyó! Én neveltem fel Botondot, érted? Virrasztottam mellette éjszakákon át!
– Anya, nyugi! – lépett Zsuzsannához Botond. – Zsuzsa, mi ütött beléd? Elfelejtetted, hol a helyed? Ez a pénz közös. A MI közös pénzünk!