Éva Kocsis Márkra nézett. A férfi kerülte a tekintetét, inkább az ajtó mellett sorakozó cipőket bámulta.
– Ezt most komolyan gondolod? – kérdezte.
Márk nem válaszolt.
– Nagyon is komolyan gondolja – felelt helyette az anyja, Ilona Váradi, miközben átvágott a konyha felé. – Hoztam dobozokat. Na, gyerünk, kezdj el pakolni.
– Én innen sehová nem megyek – mondta higgadtan Éva.
Ilona megtorpant, visszafordult.
– Tessék?
– Azt mondtam: nem megyek el innen. – Éva felállt, kihúzta magát. – Ez az én lakásom. Ha valakinek mennie kell, az ti vagytok.
– Teljesen elment az eszed? – fújtatta az anyós. – Márk, mondj már valamit neki!
Márk továbbra is némán állt. Úgy nézett ki, mintha legszívesebben a föld alá süllyedne.
– Még csak meg sem próbálsz megvédeni? – Éva a férjére nézett, és belül mindene összerándult a fájdalomtól és a dühtől. – Anyád kedvéért gond nélkül lemondanál a feleségedről?
– Éva, ne csináld ezt… – préselte ki végre magából.
– Ne csináljam ezt? – felnevetett, de a nevetés éles volt, mint egy kés. – Ideállítasz anyuci szoknyája mögé bújva, hogy kirakjatok a saját otthonomból, és te azt kéred, hogy én ne csináljam?
– Mindent túlzásba viszel! – csattant fel Ilona. – Mi csak annyit kérünk, hogy egy időre húzódj félre! Ágnesnek nincs hová mennie!
– Nekem meg? – Éva közelebb lépett hozzá. – Nekem hol kéne laknom? Az utcán? Egy pincében? Vagy már le is zsíroztad Ágnessel, hogy én költözzek be az ő garzonjába, ti meg itt csináltok magatoknak egy kis társbérletet?
– Ne légy már ennyire teátrális – legyintett az anyós. – Mindig is egy hisztérika voltál.
– Hisztérika? – Éva szinte érezte, ahogy benne valami végleg elszakad. – Azért vagyok hisztérika, mert nem akarom átjátszani a lakásomat másoknak? És te ki vagy? Valami szent asszony? Az az áldott lélek, aki a fiával együtt jön ide, hogy kidobjon engem a házamból?
– Te mondtad, hogy elköltözöl! – tört ki hirtelen Márkból.
– Azt mondtam, beadom a válópert – felelte jéghidegen Éva. – És ezt meg is teszem. De a lakás az enyém marad. Ha anyáddal meg a húgoddal akarsz élni, rajtam nem múlik. Csak nem itt.
Márk elsápadt.
– Nem bánhatsz velem így.
– Miért ne? – Éva keresztülsétált a szobán, egészen elé állt. – Te mondtad nemrég, hogy ha ennyire rossz nekem veled, akkor miért nem költözünk külön. Hát tessék, most egyetértek. Menj.
– Ez az én otthonom is! – ökölbe szorította a kezét Márk.
– Nem – rázta meg a fejét Éva. – Ez az én otthonom. És ha nem vagy hajlandó magadtól elmenni, kihívom a rendőrséget.
Ilona úgy kapott a levegő után, mintha arcul vágták volna.
– A saját férjeddel fenyegetőzöl?
– A saját tulajdonomat védem – Éva elővette a telefonját. – Minden papír nálam van. És ügyvédem is van. Úgyhogy, ha öt percen belül nem mentek el innen, hívom a körzeti rendőrt.
– Blöffölsz – sziszegte Márk.
– Próbáld ki – felelte Éva, és már pötyögte is a számot.
A férfi ránézett – és a tekintetében nem haragot látott, hanem félelmet. Félelmet attól, hogy elveszíti őt. De már túl késő volt.
– Rendben – kapta fel végül a kabátját. – Ezt akartad? Megvan, amit szerettél volna.
– Nem azt kaptam meg, amit szerettem volna – felelte Éva halkan –, hanem azt, ami jár.
Márk úgy ment ki, hogy hátra sem nézett. Ilona még egy pillanatig habozott, aztán vetett Évára egy utolsó, mérgező pillantást, és a fia után sietett.
Az ajtó becsukódott.
Éva egyedül maradt.
A lakásban sűrű, szinte tapintható csend telepedett meg. Leült a kanapéra, a telefon kicsúszott az ujjai közül. A könnyei maguktól indultak el – nem a gyengeség miatt, inkább mint amikor végre felszakad egy régi nyomás. Szabad volt. Csakhogy ez a szabadság keserűnek ízlett, mint az üröm.
Körülbelül egy óra múlva megszólalt a telefon. Ágnes hívta.
– Éva… – Márk húgának hangja remegett. – Kérlek, ne haragudj. Fogalmam sem volt, mi készül… Anya azt mondta, te mindent jóváhagytál.
– Semmit nem hagytam jóvá – válaszolta Éva. – És nem is fogok.
– Megértem – sóhajtott Ágnes. – Megoldom máshogy. Bocsáss meg.
Éva bontotta a vonalat. Egyetlen gondolat járt a fejében: ennyi volt. Vége. De a fájdalom mellett lassan, lopva megjelent benne valami furcsa, idegen érzés is – újra ő irányította a saját életét.
És ezért igenis megérte mindent.