— Az én kontómra, ugye? – vágta oda fagyosan Éva Kocsis. – Komolyan érdekelne, ha nekem lenne egy hajléktalanná vált nővérem, ugyanilyen vehemenciával igyekeznél-e ráragasztani a közös lakásunkat?
– Neked nincs nővéred.
– Valóban. Viszont van egy anyósom, aki szentül hiszi, hogy kötelességem eltűrni a játszmáit.
Márk Székely hirtelen felpattant.
– Ebből elég! Úgy viselkedsz, mint egy elkényeztetett kölyök!
– Te meg úgy, mint egy papucs – vágta rá Éva. – Csak nem anyucié, hanem az övé.
Márk közelebb lépett, az arca elvörösödött.
– Kezdesz nagyon messzire menni.
– Mégis milyen határokról beszélsz? – nevetett fel. – Ez az én lakásom. Vagy már el is felejtetted, kié itt a tulajdonjog?
Márk megragadta a karját.
– Hagyd abba!
Éva kirántotta volna magát, de a férfi még erősebben szorította.
– Engedd el – sziszegte összeszorított fogakkal.
– Teljesen kikészítesz – nem engedte. – Állandóan csak te, te, te! Senki más nem számít, csak a saját kényelmed!
– Téged meg én nem érdekellek – rándította ki végül a karját, hátrált egy lépést. – A legkisebb erőfeszítést sem teszed, hogy megérts. Csak végrehajtod, amit mondanak.
– Nem végrehajtok semmit! – tört ki belőle. – Próbálok valami minimális békét fenntartani a családban!
– Miféle békét? – ingatta a fejét Éva. – Szépen, komótosan darabokra szeded a házasságunkat. Előbb anyádért, aztán Ágnes Illés kedvéért, aztán majd valaki másért. És én hol vagyok ebben az egészben? Néma kísérőnek kellene lennem, aki szó nélkül beleegyezik, és átköltözik egy cipős dobozba?
Márk hirtelen összeesett, mintha kifújták volna belőle a levegőt.
– Éva… Nem akarok veled veszekedni.
– Én meg nem akarok egy szobakonyhában vegetálni – átment a szoba másik oldalára, az ablakhoz állt. Kint tovább zuhogott az eső, hidegen, egybefüggő függönyként. – És azt sem tűröm, hogy mások rendelkezzenek a saját életterem fölött.
– Akkor mit akarsz? – ökölbe szorította a kezét. – Hogy Ágnes a gyerekekkel az utcán aludjon?
– Azt akarom, hogy végre felnőj – fordult vissza felé. – És abbahagyd, hogy hagyod magad rángatni, mint egy bábut. Férfi vagy, vagy anyuci kisfia?
Márk hallgatott. Az arca elszürkült, pont olyan árnyalatúra, mint az ablakon túli fal.
– Tudod mit? – szólalt meg végül. – Elegem lett ebből. Ha ennyire szenvedsz mellettem, talán tényleg jobb lenne, ha különválnánk. Költözzön ide Ágnes, te meg keress magadnak egy másik idiótát, aki hajlandó elviselni az örökös jeleneteidet.
Éva hosszan, fürkészve nézte. Aztán bólintott.
– Rendben.
– Mi az, hogy „rendben”? – nem fogta fel.
– Igazad van – fordult vissza az ablakhoz. – Holnap el is költözöm. És beadom a válókeresetet.
Márk megdermedt.
– Blöffölsz.
– Nyugodtan próbára teheted – felelte úgy, hogy közben rá sem nézett.
A férfi némán állt egy pillanatig, aztán hirtelen felkapta a kabátját, és úgy csapta be maga mögött az ajtót, hogy beleremegtek a falak.
Éva egyedül maradt. A lakásra ólmos csend telepedett. Csak az eső verte makacsul az üveget, mintha újra meg újra azt dobolná: jól döntöttél. Vagy mégsem?
Leült a kanapéra, átölelte saját vállát. Egyetlen gondolat zakatolt a fejében: mi lesz, ha nem jön vissza? És még ennél is ijesztőbb volt az, hogy nem tudta, egyáltalán szeretné-e, hogy visszajöjjön.
A reggel azzal indult, hogy Évát az ajtónyitás zaja ébresztette. A kanapén feküdt, még mindig abban a plédben, amelybe este beburkolózott, és az első, amit meglátott, Ilona Váradit volt: az előszobában állt, kezében hatalmas táskával. Mellette, zavartan egyik lábáról a másikra helyezkedve, ott toporgott Márk. Ugyanaz a zakó volt rajta, mint amiben előző este kiviharzott – nyilván az anyjánál aludt.
– Éva, kelj fel – szólt az anyós úgy, mintha ez az ő lakása lenne, nem pedig Éváé. – A holmijaiért jöttünk.
Éva lassan felült, megnyújtózott. A feje zúgott, mintha egy egész éjszakás tivornya után ébredt volna.
– Miféle holmikért? – kérdezte, bár már kezdett összeállni benne a kép.
– Márknak itt többé nincs helye – dobta le Ilona a táskát a padlóra. – Ágnes a gyerekekkel már úton van, mindjárt költöznek. Úgyhogy szedd a cókmókod, és ürítsd ki a szobát.