Éva Kocsis felnevetett. Keserűen, dühösen.
– Persze, hogyne. Márk Székely neked mindig igazat ad. Főleg, amikor arról van szó, hogy engem kell hibáztatni.
– Ő férfi! Neki a jövő jár a fejében! – Ilona Váradi felemelte a hangját. – És te? Te mit csinálsz? Ülsz itt, mint egy lyukba bújt egér, és senkinek nem hagyod, hogy éljen!
– Ilona néni – Éva felállt, tenyérrel az asztalra támaszkodva. – Ezt a témát nem akarom tovább rágni. Ez a lakás az enyém. Pont.
– Akkor én megyek is – a nő is felpattant, felkapta a táskáját. – De jegyezd meg: előbb-utóbb Márknak választania kell közted és a családja között. És én nagyon is jól tudom, mit fog választani.
Az ajtó csattant, a lakás elcsendesedett. Éva egyedül maradt. A félbehagyott kávéscsészét bámulta, és azon gondolkodott, mikor érezte magát utoljára ennyire magára hagyottnak. Talán még akkor sem, amikor valóban egyedül élt.
Márk nagyjából egy óra múlva ért haza. Nesztelenül lépett be, akár egy betörő, és egyenesen a fürdő felé indult.
– Megint anyámmal veszekedtél? – kérdezte, úgy, hogy rá se nézett.
– Itt volt – válaszolta Éva röviden.
– És miért kell állandóan felhúznod? – végre felé fordult, és Éva a szemében nem együttérzést, hanem szemrehányást látott. – Csak aggódik Ágnes Illés miatt.
– És értem ki aggódik? – kérdezte halkan Éva.
Márk nem válaszolt.
Abban a pillanatban Éva megértette: az a felelet, amit erre a kérdésre kapna, egyáltalán nem tetszene neki.
Az eső kitartóan verte az ablakot, mintha valami kíméletlen behajtó döngetné. Éva a kanapén kuporgott, takaróba burkolózva, és a telefon kijelzőjét bámulta. Márk üzenete fél órája olvasatlanul állt a képernyőn:
„Éva, beszéljünk. Anyunak igaza van – Ágnesnek tényleg nincs hova mennie. Nem költözhetnénk el mi egy időre egy egyszobásba? Csak addig, amíg a gyerekek kicsik.”
Nem írt vissza. Ehelyett megnyitotta a böngészőt, és elkezdte nézni, mennyiért lehet a környéken egyszobás lakást bérelni. Csak úgy, hogy lássa, mennyibe kerülne neki ez a „kis időre szóló” lélegzetvétel. A számok összefolytak a kijelzőn, mintha valaki vízzel kente volna szét őket.
Nyílt az ajtó. Márk lépett be, lerázta az esernyőről a cseppeket, és egyből a konyhába ment.
– Nem raknád fel a vízforralót? – vetette oda hátra se nézve, miközben a kabátját a fogasra tette. – Egész nap talpon voltam, totál kész vagyok.
Éva meg se moccant.
– Ezt most komolyan gondolod? – szólalt meg végül, le nem véve a szemét a képernyőről.
– Mit, hogy komolyan? – Márk vizet töltött magának, és egy húzásra kiitta.
– Tényleg annyira fontos neked anyád és Ágnes kedvében járni, hogy kipakolnál a saját lakásomból?
Márk olyan sóhajt eresztett ki, mint akit teljesen értelmetlen dolgot kérdeznek.
– Senki sem akar kirakni téged. Csak… ideiglenesen. Amíg Ágnes talpra nem áll.
– Ideiglenesen – ismételte Éva. – Mint abban a viccben: „Csak amíg össze nem házasodunk.” „Csak amíg meg nem születnek a gyerekek.” „Csak amíg nem veszünk egy autót.” Aztán ez a „csak egy időre” tíz évre nyúlik.
– Már megint túldramatizálod – leült vele szemben, és a chipses zacskó után nyúlt. – Ágnes bajban van. Három gyerek, a férje lelépett, munkája sincs. Nekünk meg van egy üres szobánk.
– Üres? – Éva felvonta a szemöldökét. – Az a szoba, ahol a kondigéped porosodik, amit utoljára még az őskorban használtál? Vagy az, ahová a régi horgászújságaidat hányod be kupacokban?
– Ne akaszkodj bele a szavakba – ropogtatta a chipset Márk. – Nem vagy buta, pontosan tudod, mit akarok mondani.
– Arról beszélsz, hogy anyukád eldöntötte, én hogyan éljek? – Éva végül letette a telefont. – Te meg ahelyett, hogy a helyére tennéd, bólogatsz, és azt hajtogatod: „Igen, anyu, ahogy csak szeretnéd”?
– Nem mondok olyat, hogy „ahogy csak szeretnéd” – ráncolta össze a homlokát. – A családomat nézem.
– Melyiket? – Éva hirtelen felpattant. – A miénket? Vagy azt, amelyiket az én rovásomra akarsz megmenteni?
– Mindent úgy forgatsz, mintha én lennék az áruló – Márk a zacskót a asztalra vágta. – Csak segíteni akarok a húgomnak!