A lakásban frissen főtt kávé és öreg bútorok illata keveredett. Éva Kocsis ezt az aromát még a Márk Székellyel közös életük első napjaiból ismerte. Akkoriban otthonosnak, már-már varázslatosnak tűnt – mintha azt ígérné, hogy minden rendben lesz. Mostanra viszont úgy hatott rá, mint a vörös posztó a bikára. Különösen akkor, amikor megszólalt a csengő az előszobában.
– Éva, nyisd ki, én vagyok! – Ilona Váradi hangja szokás szerint úgy zengett, mintha már a folyosón állna, nem pedig a lépcsőházban.
Éva lassan letette a könyvet. Tudta: ha nem nyit ajtót, az anyósa csöngetni fog, dörömbölni, aztán felhívja Márkot, hogy panaszkodjon „a tiszteletlenségről”. Márk pedig majd úgy tér haza, mintha Éva tehetne arról, hogy az anyja képtelen egyszerűen csak beugrani, mint egy normális vendég.
– Megyek már, megyek – morogta, miközben a papucsát csoszogtatta a laminált padlón. Kinyitotta az ajtót, és esze ágában sem volt leplezni az ingerültségét.
Ilona Váradi a küszöbön állt a jól ismert, bő szabású ballonkabátjában, agyonpakolt táskával a karján. Az arcán az az álszent kifejezés ült, mintha épp most érkezett volna, hogy megmentse a bűnösöket.
– Évikém, már megint sötétben ülsz? Spórolsz az árammal? – suhanthatt volna be ismeretlenként is, annyira nem várt invitálást: egyszerűen betört a lakásba. – Ágnes Illésnél megint lekapcsolták a villanyt. El tudod képzelni? Három gyerek, tele a hűtő, és egyszer csak – puff! – se kép, se hang. Megint nem fizetett.
– Sajnálom – felelte Éva szárazon, és visszament a konyhába. – Kérsz kávét?
– Hát persze, miért is ne – dobta le Ilona a táskáját a kanapéra, amitől az panaszosan megnyikordult. – Legalább a villanyt felkapcsolhatnád, olyan itt, mint a hullaházban.
Éva szó nélkül megnyomta a kapcsolót. Pontosan tudta, mi következik. Nem is tévedett.
– Képzeld, Ágnes megint sír. Azt mondja, a gyerekek megfáztak, és még gyógyszerre sincs pénze. Te meg itt ülsz egyedül egy háromszobás lakásban, mint valami királynő – az anyósa leült az asztalhoz, előkotort egy zacskó kekszet a táskából. – Nem fogom fel, miért vagy ennyire makacs. Egy másfél szobás lakás nektek bőven elég lenne! Fiatalok vagytok, nem kell ekkora tér.
– Ilona, ezt már megbeszéltük – Éva olyan lendülettel tette elé a csészét, hogy a kávé majdnem kilöttyent. – A lakás az enyém. Még a házasság előtt vettem. És eszem ágában sincs elköltözni.
– Jaj, az „enyém, enyém” – legyintett az anyós. – És Márk? Ő mi, levegő? Ő is itt él! Ő az én fiam!
– És ettől mi változik? – Éva keresztbe fonta a karját, és leült vele szembe. – Ha Ágnesnek segítség kell, adjon neki pénzt Márk. Vagy te.
– Pénzt nem fog kérni, ismered, túl büszke hozzá – fújtatott Ilona. – De a lakást… Hát azt igazán odaadhatnád. Nincs szíved látni, milyen szűkösen vannak? Három gyerek egy szobában!
– És szerinted én hol lakjak, a gardróbban? – húzta félmosolyra a száját Éva. – Vagy azt szeretnéd, hogy Márk a gyerekekkel együtt a fürdőszobában verjen tanyát?
– Ne bohóckodj – harapott a kekszbe Ilona, morzsákat szórva mindenfelé az asztalon. – Önző vagy. Mindig is az voltál. Márk úgy bánt veled, mintha aranyból lennél, te pedig? Csak a munka, a karrier, a saját kis hobbijaid… És a család? A gyerekek?
– Miféle gyerekekről beszélsz? – Éva érezte, ahogy görcsbe rándul belül minden. – Nekünk nincsenek. És nem is lesznek.
– Na ugye! – Ilona vádolóan az ujját szegezte felé. – Mert te soha nem is akartál! Csak magadat sajnálgatod, mást nem.
– Te pedig mindenkit meg akarsz váltani – vágott vissza Éva. – Főleg akkor, ha nem te fizetsz érte.
A konyhában nehéz csend telepedett rájuk. A falióra ketyegése szinte fülsértővé erősödött. Éva az anyósát figyelte, és arra gondolt, milyen könnyedén csavar ki ez a nő minden mondatot úgy, hogy a végén ő legyen a vádlott.
– Tudod, hogy Márk is egyetért velem – szólalt meg végül Ilona, és kortyolt a kávéból.
Éva megdermedt.
– Tessék?
– Azt mondja, nincs igazad. Szerinte a család fontosabb a te elveidnél.
Éva felnevetett.