– Nem, hadd hallja csak! – csattant fel Réka, és Béla Kissre bökött az ujjával. – Ti mindig ezt csináljátok! Anna mesélte! Úgy főz, mint egy istennő, te meg társaság előtt folyton belekötsz! Miféle stílus ez?
– Jogom van elmondani a véleményemet – morogta Béla, vörösen, mint a főtt rák.
– Miféle véleményt?! – nem csillapodott Réka. – Te magad egyáltalán tudsz bármit főzni? A szalámis szendvicsen kívül?
A többiek lesütött szemmel bámulták a tányérjukat, senki nem szólalt meg. A levegő szinte megfagyott az asztal fölött.
– Tudod mit – állt fel Anna Farkas, külsőleg nyugodtan. – Ideje mennünk. Köszönjük az estét, Réka.
– Anna, ne menj el emiatt… – kezdte Réka, de Anna csak megrázta a fejét.
– Nem, tényleg ideje indulnunk. Béla, szedd össze magad.
Hazafelé halotti csönd ült az autóban. Béla a kormányt szorongatta, ujjpercei kifehéredtek, Anna az ablakon bámult kifelé, és fejben újra meg újra lejátszotta a jelenetet.
Otthon Anna szó nélkül bement a hálóba, és elkezdett átöltözni. Béla a küszöbön toporgott, nyilván várva az elkerülhetetlen veszekedést.
– Anna, hát micsoda jelenet lett ebből – szólalt meg végül. – Réka teljesen megbolondult. Egy ilyen kis semmiség miatt…
Anna lassan felé fordult.
– Semmiség miatt?
– Hát… igen. Tényleg azt láttam, hogy egy kicsit híg a krém…
– Béla – vágott a szavába Anna. – A krém tökéletes állagú volt. Ezt te is pontosan tudod.
– Lehet, hogy csak úgy tűnt…
– Semmi nem „csak úgy tűnt” – lépett hozzá közelebb. – Egyszerűen képtelen vagy visszafogni a hülye poénjaidat. Akkor sem, amikor kifejezetten megkértelek rá.
Béla félrenézett.
– Valahogy kicsúszott… Nem szándékosan.
– Kicsúszott? – Anna elmosolyodott, de a mosoly hideg volt. – Tizennégy éve „kicsúszik”? Minden adandó alkalommal?
– Anna, ne csinálj már ebből ekkora drámát! Ugyan, mondtam valami szerencsétlent, és akkor mi van? Tudod, hogy nagyra tartom a főztödet!
– Nem – felelte nyugodtan. – Nem tudom. Mert társaságban állandóan az ellenkezőjét mondod.
Béla ide-oda járkált a hálóban, idegesen gyúrva az inggallérját.
– Rendben, rendben. Bocsánat. Többé nem csinálok ilyet. Látod, mekkora kellemetlenség lett belőle.
– A kellemetlenség nem az, hogy Réka végre kimondta az igazat – Anna kinyitotta a szekrényt, és kivett egy hálóinget. – Hanem az, hogy tizennégy éve rendszeresen megalázod a feleséged mások előtt.
– Nem alázlak én! – emelte fel a hangját. – Néha teszek egy-két megjegyzést, na és? Egy családban ez teljesen normális!
– Vendégek előtt nem normális – vágta el a szót Anna. – És ezt te is pontosan érted.
– Jó, jó. Felfogtam. Nem fog előfordulni többet. Megígérem.
Anna hosszan nézte a férjét. A tekintetében nem látott bűntudatot – csak bosszúságot amiatt, hogy „lebukott”.
– Késő – mondta halkan.
– Mi az, hogy késő?
– Késő ígérgetni. Három hónapja figyelmeztettelek. Tisztán és érthetően: ha még egyszer odamondasz valamit előttem másoknak, onnantól magadnak főzöl.
Béla tanácstalanul pislogott.
– Ezt most komolyan gondolod? Egyetlen mondat miatt?
– Tizennégy év ugyanilyen mondat miatt – Anna lecsatolta az ékszereit. – Holnaptól magadnak készíted az ételt. Belefáradtam, hogy a poénjaid céltáblája legyek.
– Anna, ez képtelenség! Egy kis hülyeség miatt szétszedni a háztartásunkat?!
– Nem szétszedni. Átalakítani – válaszolta higgadtan. – Ha szerinted a főztöm „hülyeség”, akkor bizonyára remekül elleszel nélküle is.
– Nem tartom hülyeségnek! Mondom, hogy nagyon is értékelem!
– Ha kettesben vagyunk, akkor igen. Amikor mások is hallják, már egészen mást mondasz.
Béla elhallgatott, láthatóan mérlegelve a helyzetet.
– És ez most meddig tart? Egyáltalán nem fogsz főzni?
– De – bólintott Anna. – Magamnak igen. Te pedig megoldod a saját étkezésedet.
– De hát én semmi komolyabbat nem tudok elkészíteni!
– Akkor nem kellett volna lenézni azt, aki tud – feküdt le az ágyra, háttal fordulva neki. – Jó éjszakát.
Másnap reggel Anna felkelt, elkészítette a saját reggelijét, nyugodtan meg is ette, közben a telefonján olvasta a híreket. Béla kócosan, félálomban bukdácsolt be a konyhába, abban a biztos tudatban, hogy vár rá a kávé és a szendvics.
– És a reggeli? – kérdezte értetlenül, a csupasz tűzhelyre meredve.
– A polcon a kenyér, a hűtőben a vaj meg a felvágott – felelte Anna, fel sem nézve a képernyőről. – A kávé a felső szekrényben.
– Anna, ne bohóckodjunk már tovább – lépett oda hozzá Béla. – Töröljük el a tegnapot, jó? Hiszen bocsánatot kértem.
– Nem bohóckodom – állt fel Anna, és elöblítette a csészéjét. – Megmondtam: mostantól magadnak főzöl. És ez nem pár nap.
– Meddig „nem pár nap”? Hónapokig? Évekig?
– Majd kiderül – felelte, és kisétált a konyhából, magára hagyva a férjét az ismeretlen, új feladattal.