Anna a tűzhely előtt állt, és lustán kavargatta a serpenyőben rotyogó csirkemellet a tejszínes szószban. A hátánál beszélgetés moraja hallatszott – a férje, Béla Kiss fogadta a vendégeket az előszobában. Aznap este a kollégái jöttek át a feleségeikkel vacsorára, ő pedig már vagy három órája megállás nélkül sürgölődött a konyhában.
„Csak ma ússzuk meg az idétlen poénjai nélkül” – futott át a fején, miközben megkóstolta a szószt. Tökéletes lett – selymes, illatos, pontosan olyan, amilyet a vendégeik mindig dicsérni szoktak.
– Fáradjanak be a nappaliba! – harsant fel a férje hangja. – Anna Farkas épp az utolsó simításokat végzi a vacsorán. Igazi konyhatündér, csak hát a sóval néha kissé elszalad vele a ló.
Anna megdermedt a kezében tartott kanállal. „Már megint! Istenem, miért kell ezt minden egyes alkalommal eljátszania?”
Négyen léptek be a nappaliba: Botond Nagy a feleségével, Edina Szűccsel, és Tibor Lukács a nejével, Mónika Fenyővel. Anna csak futólag ismerte őket, néhányszor találkoztak már céges bulikon, de szoros kapcsolat nem alakult ki köztük.
– Hogy vagy, Anna? – Edina kíváncsian bepillantott a konyhába. – Valami egészen ellenállhatatlan illat terjeng itt!
– Köszönöm – préselt ki magából egy mosolyt Anna, futó pillantást vetve a férjére. – Mindjárt tálalok.
– Anna Farkas valami különleges szószos csirkét készít – szólt közbe Béla Kiss, miközben bort töltött. – Igaz, múltkor kicsit túl olajosra sikerült, de remélem, ma javított a helyzeten.
Anna úgy szorította össze a fogait, hogy belenyilallt az állkapcsába a fájdalom. „Olajosra”? Legutóbb mindenki a receptet kunyerálta, és repetát kért!
– Béla, ne piszkáld már a feleséged – nevetett fel Botond. – Nálunk Edina egyáltalán nem főz, mindig rendelünk valamit.
– Viszont más adottságokkal bőven el vagyok látva – kacsintott rá Edina játékosan, mire mindannyian felnevettek.
Anna lekapcsolta a lángot, és sorra kezdte megtölteni a tányérokat. A keze remegett a dühtől. „Miért csinálja ezt újra meg újra? Ezerszer kértem, hogy ne viccelődjön a főzésemen mások előtt!”
– Kész a vacsora – jelentette be végül, és erőnek erejével mosolyt erőltetett az arcára.
Leültek az asztalhoz. Anna feszült figyelemmel leste a vendégek arcát, ahogy megkóstolták a csirkét. A reakciójukból egyértelmű volt: a fogás most is remekül sikerült.
– Anna, ez valami mesés! – kiáltott fel Mónika. – Micsoda elegáns, kifinomult szósz! Hol tanult így főzni?
– Hát, igazából nem nagy ördöngösség – Anna érezte, ahogy kicsit oldódik benne a feszültség. – A lényeg, hogy a húst ne süssük túl…
– Igen, Anna szeret mindenféle új recepttel kísérletezni – vetette közbe Béla félmosollyal. – Néha még az is előfordul, hogy ehető lesz a végeredmény.
Kellemetlen csönd telepedett az asztalra. A vendégek zavartan egymásra pillantottak, nem tudták, hogyan kéne reagálniuk erre a „poénra”, amit a férj a felesége kárára sütött el.
– Béla, mégis mit beszélsz? – nézett rá rosszallóan Edina. – Ez egyszerűen isteni finom!
– Ugyan már, nem bántásnak szántam – tárta szét a karját Béla látványos ártatlansággal. – Csak őszinte vagyok. Anna tudja, hogy nálunk a családban nagyra tartom az egyenes beszédet.
Anna a férjére meredt, és azt érezte, hogy forr benne a düh. „Nagyra tartja az őszinteséget? Akkor vallja be őszintén, hogy egy zacskó mirelit gombócot se tudna megfőzni!”
– És maga szokott főzni, Béla? – kérdezte váratlanul hűvös hangon Mónika.
– Én? Hát, nem igazán – legyintett hanyagul. – Komoly munkám van, otthon pihenni szeretnék. A konyha az asszony birodalma, nem?
– Értem – bólintott Mónika, de a hangjában jeges él csengett. – Eléggé kényelmes felfogás.
A vacsora hátralévő része feszült légkörben telt. Anna alig szólalt meg, automatikusan válaszolgatott a kérdésekre, miközben a gondolatai egyetlen mondat körül keringtek: „Hogy lehet ennyire lekezelően bánni velem mások előtt? Nyíltan kértem tőle, hogy ne tegye!”
Miután a vendégek elmentek, Anna dühösen csapkodta a tányérokat a mosogatógépbe. Béla közben elfoglalta a kanapét egy üveg sörrel, és gondolkodás nélkül maximális hangerőre állította a focimeccset.
– Egész jó kis este volt – jegyezte meg félvállról, szemét le sem véve a képernyőről. – Botond nagyon dicsérte a csirkédet.
Anna olyan erővel csapta be a mosogatógép ajtaját, hogy az edények csörömpölve összekoccantak benne.
– Igen, dicsérte. A te állandó beszólásaid ellenére is.
– Miféle beszólásaim? – Béla lustán felpillantott rá. – Hiszen semmi rosszat nem mondtam.
– Tényleg? – fordult felé Anna, karba tett kézzel. – „Túlzásba viszi a sót”, „múltkor olajos lett”, „néha még ehető is” – szerinted ezek nem beszólások?
– Anna, ezek csak ártalmatlan viccek – vont vállat, és visszafordult a tévéhez. – Mindent túl komolyan veszel.