Hol a vőlegény tehetősebb vendégeihez rángatott oda, és feltűnően hangosan jegyezte meg, hogy én „túl válogatós” vagyok, hol meg épp az ellenkezőjét adta elő, szomorú képpel sóhajtozva, hogy „hihetetlen, hogy egy ilyen szép lány még mindig egyedül van”.
A vendégek bólogattak, kioktató hangon javasolták, hogy „legyek egy kicsit egyszerűbb”, s akadt, aki odáig ment, hogy szerintük „gyakrabban kellene templomba járnom”. Amikor aztán eljött a menyasszonyi csokor dobásának ideje, a nővérem látványos mozdulattal egészen másfelé hajította el – állítólag „véletlenül” –, majd fennhangon bejelentette az egész társaság előtt:
– Úgy tűnik, a húgomnak még várnia kell egy darabig.
Már az órámat figyeltem, és azon törtem a fejem, hogyan tudnék meglógni a konyha felé, amikor a hátam mögött egy nyugodt, mély, magabiztos férfihang szólalt meg:
– Játssz vele. Tégy úgy, mintha velem érkeztél volna. Ígérem, a nővéred minden egyes szavát meg fogja bánni.