— Itt ülök, és betegeskedem — mondta halkan Galina Petrovna, mint aki mentegetőzik. — Senki sem jön. Még a fiam sem.
— Meglep? — felelte Alina nyugodtan. — Hiszen maga rombolt le mindent.
— Csak azt akartam, hogy mellettem legyen — suttogta az asszony. — Hogy ne felejtse el az anyját.
— De elfelejtette, hogy most már férj — mondta Alina. — És hogy volt egy családja.
Galina Petrovna leült, átkarolva a térdeit.
— Tudod, azt hittem, mindent vissza tudok fordítani. Hogy majd megbocsátanak. De most már látom — késő.
Alina szó nélkül elővette a táskájából a gyógyszereket, vizet, tiszta törölközőt.
Aztán megmelegítette a levest, elmosogatott. Minden csendben történt.
Indulás előtt Galina Petrovna halkan megszólalt:
— Tudom, hogy én hibáztam. Nem kérek bocsánatot. Csak… köszönöm, hogy eljöttél.
Alina bólintott, és elment.
Egy hét múlva Roman telefonált.
— Anyu meghalt — mondta. — Álmában.
Alina nem szólt semmit. Csak szorongatta a telefont, míg ki nem csúszott a kezéből.
A temetés szerény volt. Néhány szomszéd, a körzeti orvos, Roman és Alina.
A szertartás után némán sétáltak a temető kavicsos útjain.
— Emlékezett rád — mondta Roman halkan. — A halála előtt. Azt mondta, hogy tévedett.
— Késő — felelte Alina.
— Késő — ismételte ő.
A kapunál megálltak. A szél rázta a nyárfák ágait, a levelek az útjuk elé hullottak.
— Tudod — szólalt meg Roman — ezen idő alatt végiggondoltam rólunk mindent. Hogy talán még visszafordítható.
Alina ránézett. Szemeiben nem düh látszott, csak fáradtság.
— Visszafordítható? — kérdezte. — Rom, túl sokat veszítettünk. Anyádat, az otthonunkat, a bizalmat egymásban. Ebből nem lehet újat építeni.
Roman néma maradt.
— Élj — mondta Alina. — Csak élj. Nélkülem.
Elindult, nem nézett hátra.
Tavasszal Alina ismét átrendezte a virágokat az ablakpárkányon.
Az ibolyák most erősek voltak, nagy, mélylila virágokkal.
Nézte őket, és arra gondolt, hogy talán az élet valóban újrakezdhető — nem mosolyokkal és csókokkal, hanem csenddel, ahol végre lehet levegőt venni.
A telefon az asztalon rezdült. Új üzenet:
„Alina, köszönöm, hogy elmentél akkor anyához. Nélküled nem értem volna oda időben. Vigyázz magadra. — R.”
Sokáig nézte a kijelzőt, majd kitörölte az üzenetet.
Az ablak felé fordult, friss földet szórt a cserépbe, és halkan motyogta:
— Kész. Most már tényleg kész.