Minden reggel ugyanúgy indult: kávé, tükör, egy rövid „tarts ki” mielőtt kilépett az utcára.
A barátok hívták különféle programokra — bulikra, kávézókba — de Alina gyakran visszautasította. Úgy érezte, nincs ereje mások társaságához.
Néha, amikor elhaladt egy régi ház mellett, észrevétlenül a megszokott ablakokat kereste. Ahol régen fehér függönyök lógtak, és az ő ibolyái álltak.
Az ibolyákat átültette, de egy megdöglött. Pont az a példány, amelyik a legközelebb nőtt a kanapéhoz, ahol Galina Petrovna aludt.
Egy este, miközben hazafelé tartott, egy borítékot talált a postaládában.
Feladó nélkül. A kézírás fájdalmasan ismerős.
„Alina, szervusz. Ne haragudj rám. Súlyosan beteg vagyok. Romka nem beszél velem. Egyedül vagyok. Segíts. Kérlek.”
Aláírás: Galina Petrovna.
Alina egy darabig állt a lépcsőházban a levéllel a kezében. Aztán felment a lakásba, az asztalra dobta a borítékot, és leült.
Valami motoszkált benne — nem sajnálat, nem düh, hanem egy fáradt felelősségérzet.
— Persze — mormolta csendben. — Még ez hiányzott.
Végigpörgette a névjegyzéket. Roman száma még mindig ott volt.
Remegtek az ujjai, amikor megnyomta a hívás gombját.
— Halló? — a hangja rekedt, mintha éjszakák óta nem aludt volna.
— Szia — mondta halkan. — Kaptam egy levelet az anyádtól.
Csend.
— És mit ír?
— Azt, hogy beteg. Valószínűleg súlyos.
— Tudom — felelte tompán. — Felismerték nála a cukorbetegséget. A cukra majdnem negyven volt. Két hétig bent volt a kórházban.
— Miért nem mondtad?
— Nem beszéltünk, Ali. Emlékszel? Te azt mondtad: „menj el örökre”.
Becsukta a szemét.
— Ez nem jelenti azt, hogy azt akarom, hogy meghaljatok.
Roman sóhajtott.
— Most otthon van, egyedül. Akartam felvenni valakit, aki gondoskodik róla, de kirúgta. Azt mondta — „lopja az ételt”.
— Tipikus — mondta Alina, és észrevette, hogy a hangjába melegség vegyül. — Ha akarod, elmegyek hozzá. Megnézem, mi a helyzet.
— Te? — Roman meglepődött. — Ennyi minden után?
— Igen — felelte Alina halkan. — Nem miatta. Magam miatt. Hogy pontot tegyek a végére.
Két nap múlva ott állt az egyszobás lakás ajtaja előtt. Az ajtó lassan nyílt; belül köhögést hallott, majd nehézkes lépések jöttek.
— Á… te vagy az — mondta Galina Petrovna, az ajtófélfának dőlve. Kínosan nézett ki: beesett arccal, gyulladt szemekkel.
— Bejöhetek? — kérdezte Alina.
Az anyós nem válaszolt, de betessékelte.
Benn a levegőben gyógyszer és áporodott ágynemű illata keveredett. Az asztalon gyógyszerek összetornyozva, mellette félretett leves és egy csésze beszáradt kávéval.