— Vagyis — elváljunk?
— Nem. Csak… tartsunk egy szünetet.
— Aha. Addig, amíg a kolléganőd új fogkefét vásárol?
— Ali, elég! — tört ki Roman. — Nem bírom tovább ezt a folyamatos feszültséget!
— És szerinted én bírom?!
— Nem mondtam, hogy csak te vagy a hibás. De talán mindketten sarokba szorítottuk magunkat.
Alina felnevetett — keserűn, majdnem hisztérikusan.
— Sarokba? Nem, Rom, ez nem sarok. Ez vég.
Felállt, az ablakhoz lépett, és hosszú ideig nézte a szürke eget.
— Amikor az anyád hozzánk költözött, azt hittem, kibírom. Miattad. De te sem bírtad.
Roman nem válaszolt.
— Rendben — mondta Alina halkan. — Menj. De ne szünetre. Végleg.
— Tudod, Rómám, én nem vagyok gonosz — sóhajtott Galina Petrovna, miközben olcsó instant kávét öntött magának, és a fiára nézett. — Csak nehéz az életem. Senki sem érti, milyen nehéz egy nőnek az én koromban egyedül maradni.
Roman hallgatott. Mellette ült, anyja közelében, de tekintete mintha átment volna rajta. A bérelt garzon apró volt: egy ágy, egy öreg asztal, egy szekrény lepattogzott ajtóval. Klór és nedves rongyok szaga töltötte be.
— Nem kértem tőled semmit, csak egy kevés figyelmet — folytatta az anyja, mintha észre sem venné, hogy a fia kerüli a szemkontaktust. — És te… egyszerűen elmentél. Miattam… miattad.
— Anya, elég — mondta Roman fáradtan. — Nem hagytalak el. Csak belefáradtam a botrányokba. Aline-t most hagyjuk.
— Miért, az igazat nem lehet kimondani? — csattant fel az asszony. — Az a feleséged mindent tönkretett! Régen más voltál — kedves, gondoskodó. Most meg… hideg.
— Talán csak felnőttem — felelte halkan. — Vagy rájöttem, hogy állandó nyomás alatt nem lehet élni.
— Nyomás?! — Galina Petrovna felugrott. — Én az életem tettem fel rád! Éjjel dolgoztam, hogy tanulhass, hogy mindened meglegyen! Most én vagyok a nyomás?!
— Anya — Roman felállt, és igyekezett higgadt maradni. — Ne kezdjük ezt újra. Csak azért jöttem, hogy megkérdezzem, hogy vagy.
Az asszony az ablak felé fordult. Az üveg visszatükrözte fáradt, elkenődött rúzzsal megviselt arcát, üres tekintetét.
— Hogy vagyok? Sehogy. Nincs fiam, nincs otthonom. Albérletben élek, mint egy vendégmunkás.
Roman mélyet sóhajtott.
— Utalok neked egy hónapra előre. De anya, kérlek… ne hívd Alinát.
— Nem is fogom — vágta vissza sértődötten. — Éljetek csak a büszkeségetekkel.
Alina most már egyedül volt.
Fél év telt el. Munkahelyet váltott — otthagyta az irodát, ahol minden sarkon Roman járt az eszében, és egy kis ingatlanközvetítőnél kapott állást. Sokat dolgozott, napi tíz órát is, csak hogy ne jusson ideje a gondolkodásra.