— Tizenkettőig tartott?
— Ali, ne kezdjük.
Felsóhajtott.
— Nem kezdem. Csak… elmész reggel, visszajössz éjjel. Alig látlak.
— Talán jobb is így — vágta rá, miközben levette a cipőjét. — Mindketten elfáradtunk.
Alina ajkába harapott. A mellkasa összecsuklott.
— „Jobb is így” — ezt most komolyan mondod?
— Igen, komolyan — nézett rá röviden. — Nem kapok levegőt ebben a lakásban. Minden sarokban az ő kiáltása, a te szemrehányásaid, az én próbálkozásaim, hogy kibékítselek titeket.
— Azt hiszed, nekem könnyű? — csattant fel Alina. — Edig azért tartottam ki, mert hittem bennünk!
— Miattunk? — Roman gúnyosan felnevetett. — Nem, Ali, csak magad miatt.
Valamit mondani akart, de a szavak úgy hasítottak belé, mintha késsel vágták volna.
A hétvégén Alina úgy döntött, elmegy a barátnőjéhez — akár csak egy napra is — hogy kiszabaduljon.
Este, amikor hazatért, férfiparfüm illata töltötte meg a lakást, és mindennek új szaga volt — nem az ő samponja, nem a kréme.
A fürdőben idegen, rózsaszín fogkefe állt a tartóban.
Alina megdermedt az ajtóban. A szíve úgy dobbant, mintha csapdában lett volna.
Roman kilépett a hálóból egy otthoni pólóban, meglátta őt — és elnémult.
— Ez… nem az, amire gondolsz — kezdte, de a szavak jelentésüket vesztették.
— És mire gondolok, Rom? — kérdezte Alina. — Hogy van valakid?
Roman elfordította a tekintetét.
— Csak beszélgettünk.
— Az ágyban?
— Ne túlozz — mondta ingerülten. — Kolléganő. Gondjai voltak. Segítettem.
— Segítettél? — Alina felkuncogott. — Különös módszered van a segítségnyújtásra — ajándék fogkefe?
— Ő hozta magával — morogta.
— Vagyis itt érzi magát otthon.
Csend lett.
Az éjszakát Alina a konyhában töltötte. Az ablakon át bámulta a sötétet, próbálta kideríteni, hol ment minden rosszul.
Valaha nevettek együtt könnyekig; azon vitatkoztak, ki menjen kenyérért; nyaralásokat terveztek.
Most — két idegen egy lakásban.
Eszébe jutott, milyen volt, amikor Roman még az esküvő előtt azt mondta:
— Nem akarom megismételni a szüleim életét. Nálunk minden őszinte lesz.
Az irónia az volt, hogy pont a szülők rontották el. Vagy pontosabban — egy valaki: Galina Petrovna.
Elképzelte, hogy egy kis albérletből felhívja a fiát, és panaszkodik:
— Ő kidobott, te meg még védekezel!
És Roman, a kötelesség és szerelem között vergődve, újra hallja anyja zokogását a telefonban.
A telefon az asztalon rezdült. Üzenet Roman-tól:
„Beszélnünk kell. Holnap.”
Reggel.
Az asztalnál ült. Komor, borostás. Előtte egy kihűlt kávé.
— Azt hiszem, külön kéne élnünk — kezdte rögtön.