— A lakásnak az enyémnek kell lennie! Nincs hol laknom! És nem vagyok hajlandó hallani azt, hogy „nem”! — jelentette ki az anyósom olyan határozottan, mintha tény lenne.
— Te egyáltalán felfogod, mit csináltál?! — Roman hangja ordításba váltott, ahogy az ajtó csapódott bezáródva az anyja mögött.
Alina az ablaknál állt, kezében egy kihűlt teáscsészével. A teát alig rezgette valami — akárcsak a kezeit.
— Meg kellett védenem magam — felelte halkan.
— Kidobtad az anyámat! — Roman a székre vágta a kabátját. — Egyszerűen elzavartad, mint egy kutyát!
— Azt követelte a lakásomat! — Alina felé emelte a tekintetét. — Három hónapon át tűrtem anyádat, Roma. Hallgattam, amikor naplopónak nevezett, amikor „idegenként” emlegetett, amikor mindenbe beleszólt — a vacsorától kezdve a lepedőkig. De ma túllépte a határt.
Roman megrázta a fejét, aztán újra felháborodottan nézett rá.
— Tényleg határt lépett át? Vagy te léptél át először?
— Nem én! — Alina csattanva tette le a csészét az asztalra. — Nem kell magyarázkodnom azért, mert megvédem a saját otthonomat!
A konyhában dermedt csend lett. Az ablakon túl elsuhant egy villamos, kerekei hangosan kopogtak. Egy ajtó valahol felettük csattant be.
— Rom — szólt Alina halkan — ő lassan tönkretenné az életünket. Te talán észre sem vetted volna, hogyan kezdtünk volna az ő szabályai szerint élni.
Roman leült a székre. Az arca fakó és kimerült volt. Egész nap dolgozott, és most a családi feszültség nehezített rá.
— Belefáradtam az egészbe — mondta rekedt hangon. — A veszekedésekbe, a kiabálásokba, a vádakba. Abba, hogy folyamatosan kettőtök között húzódok.
— Én pedig belefáradtam abba, hogy mindig engem hibáztattok — válaszolta Alina. — Mindig én vagyok a bűnbak, amikor az anyád elégedetlen. Még akkor is, amikor te hallgatsz — én vagyok a hibás.
Odament hozzá, megállt előtte. A hangjában nem volt düh, csak fájdalom.
— Tudod, Rom — mondta — én nem démon vagyok. Csak békében szeretnék élni.
Roman nem szólt.
Eltelt egy hét. A lakásba visszatért a csend, de a nyugalom nem.
Alina reggelente ürességet érzett — nem a rádió zaját, nem a kávé illatát, amit régen Roman főzött — hanem egy furcsa, ragacsos csöndet.
Roman egyre később ért haza. A vacsorák kihűltek az asztalon, a tévé fáradtan duruzsolt a sarokban. Alina felhagyott a napok számolásával — az esték, éjszakák és reggelek mind összemosódtak.
— Ma is későn jöttél? — kérdezte egy este, amikor Roman éjfélkor lépett be.
— Értekezlet — válaszolta röviden, anélkül, hogy felnézett volna.