Eszter tipikusan az a nő volt, akire azt mondják: ő a társaság lelke. Hangos, életvidám, és volt a tekintetében valami különös erő – elég volt rád néznie, és már azon kaptad magad, hogy bólogatsz valamire, amit öt perccel korábban még határozottan elleneztél.
A férjem, Gábor, gyerekkora óta rajongott érte. Négy év volt köztük, apjuk korán eltűnt az életükből, az anyjuk pedig két műszakban dolgozott. Amíg ő távol volt, Eszter vigyázott az öccsére. Nemcsak testvér volt számára, hanem szövetséges, játszótárs, bizalmas – együtt nőttek fel az udvaron, közös titkokkal, közös emlékekkel.
Ezt megértettem. Őszintén.
Már az első nyáron, közvetlenül az esküvőnk után megjelent nálunk. Szegedről érkezett, ahol a férjével és a gyerekeivel élt. Akkor mindez teljesen természetesnek tűnt: friss házasok voltunk, kicsi lakásban laktunk, a sógornő szeretné meglátogatni az öccsét, és közben megmutatni a gyerekeknek Debrecent.
Az első három évben még örültem is a jövésüknek. Eszter nevetése ragadós volt – ha megszólalt, önkéntelenül mosolyogni kezdett az ember. A gyerekei, Márk és Lilla, akkor még aprók voltak, örökmozgók, a lakásban kavargó zsivajuk inkább meghittnek hatott, mint zavarónak. Sokszor hajnalig beszélgettünk a konyhában, teát ittunk ostyával, és azt éreztem, ilyen egy igazi, meleg hangulatú családi nyár.
Aztán valami lassan elcsúszott. Nem egyik napról a másikra – inkább észrevétlenül, mint amikor a víz íze megváltozik, mert túl rég cserélték a szűrőt.
A negyedik évben tűnt fel először, hogy minden nap én pakolok el utánuk. Nem azért, mert élveztem a takarítást, hanem mert ha nem csináltam meg, senki sem tette meg helyettem.
A mosatlan estig halomban állt, a nedves törölközők a kanapén hevertek, a gyerekholmik pedig szinte birtokba vették az egész lakást. A harmadik napon, amikor kinyitottam a hűtőt, mindössze egy tojást, fél csomag vajat és egy üveg mustárt találtam benne.
Öten voltunk, három napja itt – és ennyi maradt. Gábor nem vette észre. Eszter sem. Vagy nem akarta.
Az ötödik nyáron már napi háromszor főztem öt emberre. Eszter néha besegített – heti egy-két alkalommal. A többi napon „fáradt volt az úttól”, „csak ledől egy kicsit”, „mindjárt jön”.
Gábor reggelente elment dolgozni a csomagolóanyag-gyárba, ahol műszakvezetőként hosszú napokat húzott le, este nyolc körül ért haza. Nekem is volt állásom egy kereskedelmi hálózatnál, mégis minden júliusban kivettem a szabadságomat. Másképp hogyan ment volna? Gyerekek, főzés, háztartás.
– Nem főzhetne ma Eszter? – kérdeztem egyszer este, amikor Gábor meglátta a megterített asztalt.
Úgy nézett rám, mintha valami különös dolgot mondtam volna, de nem akart megbántani.
– Hiszen szabadságon van – felelte egyszerűen. – Pihen.
– És én?
Csend.
– Te itthon vagy.
Te itthon vagy. Sokáig visszhangzott bennem ez a mondat. Mint egy apró szálka, ami nem látványos, mégis folyton szúr. A tizedik évre a látogatásból szertartás lett.
Eszter május közepén telefonált, könnyed hangon:
– Akkor júliusban a szokásos, ugye? A gyerekeknek már szóltam.
Nem kérdés volt. Bejelentés.
Én pedig megtanultam automatikusan válaszolni: „Persze.” Egy idő után ez a szó reflexszé vált, mint a pislogás.
A hívás után mindig ültem még egy darabig, és néztem magam elé. Nem haragból. Inkább abból a bénító bizonytalanságból, amikor tudod, hogy mondanod kellene valamit, de nem találod a megfelelő szavakat – ezért inkább úgy teszel, mintha minden rendben volna. Estéről estére. Évről évre.
Két héttel az érkezésük előtt bevásárlólistát írtam. Öt ember, napi három étkezés, egy teljes hónap. Tej, tojás, rizs, hús. Zöldséget inkább a piacon vettem – olcsóbb és frissebb. A gyerekeknek édesség is kellett: Márk a csokis kekszet szerette, Lilla a pillecukrot.
Ezeket fejből tudtam. Senki sem kért rá, mégis megjegyeztem. Az a fej, amely a háztartást viszi, mások ízlését is eltárolja – sokszor pontosabban, mint maguk az érintettek.
Eszter soha nem hozott alapanyagot. Egyszer, a hetedik évben, érkezett egy doboz bonbonnal és egy üveg gyümölcslével. Letette az asztalra, mint aki komoly áldozatot hozott. Gábor örült, vett egy szemet, én pedig szó nélkül poharakba töltöttem az italt.
A legfurcsább az egészben az volt, hogy nem éreztem dühöt. Csak kimerültséget. Lassan apadtam el, mint egy elem, amely nem egyik pillanatról a másikra merül le, hanem fokozatosan veszít az erejéből. Július végére minden évben úgy éreztem, mintha két hónapot dolgoztam volna pihenőnap nélkül.
Gábor feltöltődve ment vissza augusztusban dolgozni – nyár, testvér, nevetés, pezsgés. Én az első héten alig voltam képes felkelni, csak feküdtem, és próbáltam nem gondolkodni.
Márk addigra tizenhárom éves lett, Lilla tizenegy. Nem voltak már azok a bájos, örökmozgó gyerekek. Márk egész nap a telefonját nyomkodta a mi hálószobánkban – mert ott volt a legjobb a fény. Lilla reggel és este is negyven percig foglalta a fürdőt.
Eszter időközben elvált. Két éve egyedül nevelte a gyerekeket Szegeden, abban a háromszobás lakásban, amelyet még a volt férjével vettek. A váláskor úgy egyeztek meg, hogy ő marad az ingatlanban, és hitelből kifizeti a férfi részét. A volt férj visszaköltözött a szüleihez. Eszterre maradt a lakás – és a jelzálog.
Erről pontosan tudtam, mert Gábor rendszeresen besegített neki a törlesztésbe. Nem minden hónapban, de évente többször, főleg amikor nehezebb időszaka volt.
Eszter értékesítési menedzserként dolgozott egy cégnél.