– Ne bolondozz – legyintett Vera. – Csak fölösleges pénzkidobás lenne.
De a gondolat ott maradt a fejében. Mi van, ha Katya mégis igaza van? Mi van, ha Szergej nem mesélt el mindent?
Aznap este, miután a lánya elment, Vera sokáig nem tudott elaludni. Az ügyvéd képe járta a fejét. Szergej mindig azt hangoztatta, hogy a válás „igazságos” volt: neki a nyaraló és az autó, Verának a lakás — „fele-fele alapon.” Csakhogy a nyaraló sokkal többet ért, az autó pedig vadonatúj külföldi modell.
És neki mi maradt? Egy lakás, ahol most magányosan ül, és harminc év emlékei.
Talán Katya tényleg jól tippelt: meg kell próbálni.
Reggel Vera elhatározta magát. Az interneten keresett jogi tanácsadót, felöltözött, és elment.
Az ügyvéd egy harminc év körüli fiatal nő volt, aki Elenának mutatkozott be.
– Mesélje el, mi történt – mondta, és elővette a jegyzetfüzetét.
Vera zavartan beszélt a válásról és a vagyonmegosztásról. Halk volt, folyton bocsánatot kért.
– Elnézést, lehet, hogy haszontalanul jöttem…
– Várjon csak – szakította félbe Elena. – Menjünk sorban. Hány évig voltak házasok?
– Harminc.
– Dolgozott közben?
– A lányom születéséig igen. Azután a férjem azt mondta, ne menjek vissza.
– Értem. És mennyi most a jövedelme?
– Nyugdíj. Kicsi.
Elena jegyzetelt, majd felnézett.
– Vera, tudja, hogy joga van tartásra a volt férjétől?
– Tessék?
– Tartásdíjra. Ha rászorul, és nem tudja magát eltartani.
Vera elképedt.
– De hát nem vagyok rokkant…
– Nem erről van szó. Harminc évig nem dolgozott, és az alacsony nyugdíj önmagában is elég indok lehet.
Vera csendben maradt. A fejében egyre csak az motoszkált: talán tényleg van remény.
– És mennyibe kerül ez? A per, az ügyvédi díj?
– Az illeték szűkös összeg. Az én díjam sem az egekben van.
– Ha elveszítünk?
– Akkor sem fizet nekem semmit, csak az illetéket.
Vera iratokkal a kezében, furcsa érzéssel a mellkasában, hazament. Mintha remény és félelem egyszerre lakott volna benne.
Otthon felhívta Katyát.
– Képzeld, kiderült, hogy tartásdíjat kérhetek!
– Na végre! – örvendezett a lánya. – Beadod a keresetet?
– Nem tudom… Félek.
– Mitől? Rosszabb már úgysem lehet.
Három nap gyötrődés után Vera aláírta a megbízást Elenával, és beadta a kérelmet.
– Most várnunk kell – mondta Elena. – Majd küldik az idézést.
Egy hét múlva megszólalt a telefon. Szergej hívta, hangja feszültségtől telt.
– Vera, mit művelsz te?…
– Semmit sem művelek – válaszolta Vera, miközben a szíve hevesen vert.
– Hogyhogy semmit? Kaptam idézést! Te tartásdíjat kérsz!
– És mi van ezzel?
– Hogy mi van? Hiszen mindent megbeszéltünk! Rendesen, emberi módon váltunk el!
– Emberi módon – ismételte Vera. – Az az, amikor te egy fiatal nővel élsz, én meg fillérekből tengődöm?