Vera a konyhában ült, és az ablakon át nézte, ahogy az eső hullik. A cseppek doboltak az üvegen. Úgy érezte, hogy az élete darabjaira hullott.
– Anya, mit ülsz ott? – kiáltotta a folyosóról a lánya, Katya. – Megint csak szomorkodsz?
– Nem vagyok szomorú – hazudta Vera. – Csak iszom egy kis teát.
Katya belépett a konyhába, ránézett az anyjára, majd szomorúan megrázta a fejét.
– Meddig tart ez még, anya? Apa elment — és mi van? Az élet nem áll meg.
– Könnyű ezt mondani – dünnyögte Vera. – Harminc évig éltünk együtt. Harminc!
– És mi értelme volt annak a harminc évnek, ha most egy másik nővel él együtt?
Vera letette a csészét az asztalra. A keze remegett. Hogy beszélhet így valaki? Mintha az a harminc év nem számított volna. Mintha minden az ő hibája lenne.
– Katya, te ezt nem érted – kezdte.
– Dehogynem! Apa ostoba, hogy otthagyta a családját egy fiatal csajért. De te tényleg az életed végéig szenvedni akarsz?
Fiatal csaj — húszonöt éves. Vera még mindig emlékezett, amikor először látta őket a bevásárlóközpontban. Szergej fogta a lány kezét, és nevetett. Olyan nevetés volt az, amit otthon már legalább tíz éve nem hallott.
– Azt mondta, unalmas lettem – suttogta Vera. – Hogy külön világban élünk.
– Anyám, felejtsd el, amit mondott! – Katya leült mellé. – A lényeg, hogy a papírok a tiédre kerültek. A lakás nálad maradt. Nyugodtan élj.
Vera bólintott. Igen, a lakás nála maradt: három szoba a belvárosban. Szergej azt mondta, ez így „igazságos”. Ő majd vesz magának másikat, Vera pedig maradjon itt. Mintha ez valami nagy kegy volna.
– És miből fogok megélni? – kérdezte a lánya. – A nyugdíjam alig pár ezer. Amióta megszülettél, otthon maradtam.
– Találsz magadnak munkát – válaszolta Katya.
– Ötvennyolc évesen? Kinek kelnék már fel?
Katya sóhajtott, felállt, az ablakhoz lépett, és egy ideig csendben maradt.
– Nem voltál ügyvédnél? – kérdezte végül.
– Minek? – válaszolta Vera. – Minden át lett beszélve. A válás lezajlott, a vagyon szétosztva.
– Hátha van még lehetőség. Talán tartásdíj, vagy valami.
Vera gúnyosan felnevetett.
– Tartásdíj? Nekem? Ugyan már.
– Miért ne? Harminc évig házasok voltatok, te lemondtál a karrieredről a családért. Kötelessége lenne támogatni téged.
– Szerjózsa semmivel sem tartozik nekem – mondta Vera, de a hangja megremegett.
Valóban nem tartozott? Harminc évig ő vezette a háztartást, vasalta az ingeket, főzte a leveseket. Amikor Szergej beindította a vállalkozását, ő esténként mellette ült, másolta a papírokat. A gyerekek után végleg feladta a munkát. Ő maga mondta: „Minekkéne dolgoznod? Én elég pénzt viszek haza.”
Most pedig az „elég” pénz másnak szólt.
– Inkább menj el egy ügyvédhez – erősködött Katya. – Csak nézzetek utána, hátha van valami esély.