A két nő egymás mellett állt a mosogatónál. Mónika majdnem fél fejjel magasodott Dóra fölé. A lány egyesével adta a tányérokat, ő pedig alapos, körkörös mozdulatokkal törölte szárazra őket – mindig középről kifelé haladva, komótosan, mintha erre külön ideje lenne.
Odakint már teljesen besötétedett. A szemközti ház egyik ablakában sárgás fény égett; ott is zajlott egy este, ott is lehetett egy asztal, néhány szó vagy épp hallgatás.
– Szokott ilyet csinálni? – kérdezte Mónika tárgyilagos hangon, mintha csak az időjárásról érdeklődne.
– Nem. – Dóra a víz alá tartott egy tányért, figyelte, ahogy a hab lecsorog róla, aztán átnyújtotta. – Amíg együtt voltunk, nem fordult elő. Egyszer sem. Csak az utolsó évben… megváltozott. Másképp nyomta rám a terhet – főleg szavakkal. Amikor elköltöztem, akkor… akkor történt az az egy eset. Utána másfél évig nem találkoztunk. Aztán egyszer csak ott állt a metrólejárónál. Nem számítottam rá. Megálltam. Azt hittem, ha elmagyarázom, hogy minden rendben, nincs köztünk semmi, akkor békén hagy… – elharapta a mondat végét.
– És megfogta a kezed.
– Igen. – Kis szünet. – Erősen.
Mónika letette a száraz tányért a többire.
– Feljelentetted?
– Nem.
– Miért nem?
Dóra egy pillanatig nem felelt. A következő tányért mosta, és a peremén lecsorgó vízcsíkot nézte.
– Talán szégyelltem. Mit mondtam volna? Hogy ott maradtam beszélgetni? Hogy én álltam meg, amikor utánam szólt? Olyan volt, mintha részben az én hibám lenne. Nem mentem el rögtön.
– Nem a te hibád.
– Tudom.
– Nem – ismételte Mónika csendesen, de szilárdan. – Amíg így mondod, hogy „tudom”, addig nem tudod igazán. Akkor tudja az ember, amikor nincs mögötte magyarázat. Nincs „de”, nincs „mert”. Egyszerűen biztos benne. Pont.
Dóra szó nélkül továbbadta a következő tányért.
– Honnan…?
– Nem ez a lényeg – vágott közbe Mónika. – Az a fontos, hogy ha újra felbukkan – hív, ír, megint a metróban vár, teljesen mindegy –, nekem szólsz. Nem Gábornak. Először nekem. Megértettük egymást?
Dóra ránézett.
– Miért ne Gábornak?
– Mert Gábor hirtelen természetű. Nem látszik rajta, de az. Elmenne rendezni a dolgot, és abból bármi lehet. Most nem hősködésre van szükségünk, hanem józan megoldásra.
– És maga mit tenne?
Mónika a kezébe vette az utolsó bögrét, áttörölte, majd egy pillanatig még a tenyerében tartotta.
– Előbb átgondolnám. Aztán úgy intézném, ahogy kell. Van hozzá türelmem. És időm is.
Márk egy hét múlva jelentkezett.
Dóra a konyhaablaknál állt, és az udvart figyelte. Tíz év körüli gyerekek rúgták a labdát a maradék hóban; az egyik elcsúszott, felpattant, és már futott is tovább. A telefon az ablakpárkányon feküdt a keze mellett. Amikor rezegni kezdett, először rá sem pillantott – azt hitte, az édesanyja vagy valamelyik barátnője keresi.
Aztán mégis odanézett.
A számot sosem törölte. Nem azért, mert hiányzott volna, hanem mert tudni akarta, ha ő az. Így nem veszi fel véletlenül. Most a kijelzőn ott villogott a név, a készülék pedig kitartóan zengett, egyenletesen, türelmesen, mintha ráérne.
Nem fogadta. Megvárta, míg elhallgat.
Utána üzent Mónikának: „Hív.”
A válasz alig egy percen belül érkezett: „Ne vedd fel. Megyek.”
Ennyi. Rövid, sallangmentes. De ebben a „megyek”-ben most súly volt.
Mónika a másik szobában lakott. Nyugodtan lépett be a konyhába, háziköntösben, kezében a telefonjával. Rápillantott Dóra kijelzőjére – a hívás már megszakadt, csak a nem fogadott jelzés maradt.
– Mutasd a számot – mondta.
Dóra odafordította a készüléket.
Mónika elővette a sajátját. Felcsatolta az apró betűkhöz használt szemüvegét, amely láncon lógott a nyakában. Hosszan nézte a kijelzőt, majd lassan, egy ujjal pötyögni kezdett, minden betűt ellenőrizve.
– Mit ír? – kérdezte Dóra.
– Üzenetet.
– Mit?
– Hogy mostantól nálam van a száma. És ha még egyszer zaklat, vagy csak a közeledbe mer jönni, feljelentést teszek. Azt is, hogy bizonyítékom van.
– Milyen bizonyíték?
– Fotók – felelte Mónika anélkül, hogy felnézett volna. – A zúzódásokról. Aznap este készítettem őket, amíg te az asztalt terítetted. Három perc elég volt. A dátum rajta van a képeken. Ez bőven elegendő.
Dóra megdermedt.
– Lefényképezte… a karomat?
– Biztos, ami biztos – mondta Mónika, majd elküldte az üzenetet, levette a szemüveget, és zsebre tette a telefont. – Lehet, hogy öreg vagyok, de nem vagyok naiv. Az életem során akadt néhány leckém. Fájdalmasak voltak, de hasznosak.
Dóra csak nézte.
– Válaszolni fog?
– Talán. Az is lehet, hogy nem. Nem ez számít. Hanem az, hogy tudja: figyelik. Hogy van valaki, aki nem fordítja el a fejét, és ha kell, lép. Az ilyen emberek nem szeretik a fényt.
– Honnan tudja ezt?
Mónika egy rövid pillanatig hallgatott.
– Tudom – mondta végül.
Nem fűzött hozzá semmit, és Dóra sem kérdezett tovább.
Márk nem hívta többé. Legalábbis a következő két hónapban biztosan nem. Aztán Dóra már nem rezzent össze minden ismeretlen szám láttán, és nem fordította lefelé a telefon kijelzőjét. A férfi egyszerűen eltűnt az életéből – mintha rájött volna, hogy a következő lépés túl nagy árat követelne.
A mindennapok visszazökkentek a megszokott kerékvágásba. Gábor csapot szerelt a fürdőben, hosszasan, magabiztos arccal, bár a tömítést kétszer is újra kellett igazítani. Esténként focit nézett, és részletesen magyarázta a szabályokat Dórának, aki nem kérte. Mónika bevásárolt, és a harmadik emeletre gyalog vitte fel a szatyrokat, noha a liftet már februárban megjavították. Azt mondta, jót tesz a lábának. A térde reggelente sajgott – nem múlt el, csak megszokássá szelídült, mint minden hosszan tartó fájdalom.
Egy vasárnap délelőtt Mónika bejelentette, hogy galuskát – vagyis inkább házi derelyét – készítenek. Nem kérdésként hangzott el, inkább tényként. Dóra tésztát gyúrt, Gábor a darálóval bajlódott jó húsz percig, mert szorult, és nem akarta belátni, hogy nem tudja, mi a baja. Végül Mónika szó nélkül arrébb tette, szétszedte a szerkezetet, és kiszedett belőle egy apró, kemény darabot, ami elakadást okozott. Gábor elismerően figyelte.
Hárman állták körül az asztalt. Gábor próbálkozásai meglehetősen sajátos formákat eredményeztek: a derelyék széle szétnyílt, és inkább fülre vagy valami megmagyarázhatatlan alakzatra emlékeztettek. Lelkesedéssel védte őket.
– Ezek legalább egyediek. Rögtön látszik, melyik az enyém.
Mónika finoman félretolta a kezét, és megmutatta, hogyan kell a tésztaszélt a hüvelyk- és mutatóujj között határozottan összenyomni, amíg meg nem jelenik a jellegzetes redő. Gábor újra próbálta. Ezúttal valamivel jobban sikerült.
Dóra a nyújtófával dolgozott, közben pedig figyelte őket: Mónika egyenes tartását, gondosan formázó mozdulatait, és azt, ahogy Gábor koncentrálás közben ösztönösen kidugta a nyelve hegyét – ugyanúgy, mint gyerekkorában. Mónika vagy nem vette észre, vagy úgy tett, mintha nem látná. Dóra ekkor halkan megszólalt:
– Mónika…