Mónika két megrakott szatyorral ért haza a boltból. Az egyikben krumpli és sárgarépa lapult, a másikban kefir, egy vekni kenyér és egy leárazott túró. A sárga akciós címkét sosem hagyta figyelmen kívül: nem azért, mert ne tudná kifizetni a teljes árat, hanem mert évtizedek alatt belé ivódott a takarékosság. A megszokás makacs dolog, nem tűnik el egyik napról a másikra.
A ház ötemeletes volt, a lift pedig harmadik napja használhatatlan. A kabin ajtajára ragasztott, nejlonba csúsztatott cetli azt ígérte, hogy a javítás folyamatban van, és hamarosan minden rendben lesz. A „hamarosan” azonban tág fogalom – Mónika pontosan tudta, mennyire.
Lassan indult felfelé a lépcsőn. Bal kezével a korlátba kapaszkodott, mert a jobb kezében a nehezebb csomagot vitte. A harmadik emeleten meg kellett állnia egy pillanatra. A térde már reggel óta sajgott – attól a perctől kezdve, hogy kilépett az ágyból a hideg padlóra. Télen mindig rosszabb volt. A rendelőben az orvos másodfokú artrózist emlegetett, kenőcsöt írt fel, és azt tanácsolta, járjon úszni. Az uszoda drága volt, ráadásul a város másik végén. A krémet kiváltotta, rendesen használta is, az eredményről viszont inkább nem gondolkodott.
A hatvannégy év nem puszta szám. Minden reggel újra kezdődik.
A lakása ajtaján csengetett. A kulcs a táska alján hevert, elő kellett volna halászni, ehhez pedig le kellett volna tennie a szatyrokat a lépcsőház nem túl tiszta kövére. Egyszerűbb volt megnyomni a csengőt.
Az ajtó szinte azonnal kinyílt, mintha odabent már vártak volna rá.
Dóra otthoni pulóvert viselt – szürkéskéket, puhát, bő ujjakkal. Októbertől áprilisig szinte ki sem bújt belőle, és Mónika éppúgy megszokta rajta, mint a konyhapolcon a mindig ugyanott álló bögrét.
– Adja csak ide, Mónika – nyúlt a csomagokért Dóra.
– Ugyan, megoldom – legyintett reflexből, de azért átengedte a szatyrokat. Mindig ezt mondta, és szinte mindig végül mégis odaadta. Ez is a megszokások közé tartozott.
És akkor, abban a röpke pillanatban – miközben Dóra megfordult, kényelmesebben igazította a csomagokat, és a széles ujj kissé felcsúszott a csuklója fölé – Mónika meglátta.
A folt friss volt. Mélylila, a szélén sárgás árnyalattal. Nem olyan, amit az ajtófélfa vagy az asztalsarok okoz. Inkább olyan, amit ujjak hagynak a bőrön. Mónika felismerte ezt a mintázatot. Neki is voltak egykor hasonló nyomai – egy régi, elhallgatott életből. Tudta, hogyan kell hosszú ujj alá rejteni, és hogyan kell azt mondani: „Elestem”, olyan hangsúllyal, hogy a többiek vagy elhiggyék, vagy úgy tegyenek, mintha hinnének. A kettő között alig van különbség.
Dóra észre sem vette a pillantását. Már vitte is be a bevásárlást a konyhába, közben a kefirről beszélt: ő is vett reggel, most már kettő van, de nem baj, egy hét alatt elfogy.
Mónika az előszobában maradt.
Levette a cipőjét, gondosan a fal felé fordítva állította a csizmákat, ahogy mindig. Aztán a tükör elé lépett. Sokáig nézte magát. Egy fáradt, idősebb nő nézett vissza rá, szürke kabátban, amelyet már negyedik éve hordott, de még tartotta a formáját. A tükörben nemcsak az arcát látta, hanem a döntést is, amely lassan körvonalazódott benne.
Végül levette a kabátot, felakasztotta a fogasra.
– Főzzek teát? – szólt ki Dóra a konyhából. Csörömpölt a bögre, zubogott a víz.
– Igen, kérek – felelte halkan. – Kérek, Dórikám.
Gábor fél nyolc körül érkezett haza. Mónika már a zár csikorgásából felismerte: fia mindig zajosan babrált a kulccsal, hiába kérte régen is, hogy egy mozdulattal fordítsa el. Hallotta, ahogy ledobja a kabátját – vagy legalábbis nem a fogasra teszi, hanem a székre hajítja, ha azt hiszi, senki sem figyel. A lépteit is ismerte: gyerekkora óta. Régebben kisebb volt, és hangosabban dobogott.
– Anya, itthon vagy? – nézett be a szobába meglepetten. Mónika a fotelben ült könyvvel az ölében, de a kötet már jó ideje csukva volt.
– Itt vagyok. Gyere be egy percre.
– Mi történt? – torpant meg az ajtóban. Az arcán kimerültség ült. Nem az a fajta, amit egy vacsora és egy éjszakai alvás elmulaszt. Mélyebb, belülről fakadó fáradtság. Szeme alatt szürkés árnyék, vállai kissé előreesve, mintha egész nap súlyt cipelt volna.
– Ülj le – ismételte nyugodtan.
Felsóhajtott, ugyanazzal a mozdulattal, amellyel gyerekként is reagált, ha megérezte anyja hangjában a komolyságot, majd leült az ágy szélére. Mónika egyenes háttal ült vele szemben.
– Megijesztesz, anya.
– Láttam a zúzódásokat Dóra karján.
Csend. Gábor az ablak felé fordította a tekintetét. Kint már sötét volt; télen korán leszáll az este.
– Elesett – mondta végül. A hangja túlságosan egyenletes volt.
– Gábor.
– Tényleg. A fürdőszobai küszöbben megbotlott, kapaszkodott…
– Gábor – ismételte ugyanazzal a nyugodt hangsúllyal. – Nézz rám.
A férfi ránézett. És Mónika meglátta benne azt, amit már sejtett: tud valamit. Talán nem az egészet, de eleget. Látta vagy érezte, és hordozza magában, tanácstalanul. Ismerte ezt a tekintetet – egykor ő maga is így nézett a tükörbe.
Hallgatott még egy pillanatig, majd megszólalt:
– Nem fogom megkérdezni, hogy te voltál-e.
Gábor szólni akart.
– Most ne – intette le halkan. – Nem az számít, ki tette. Az számít, hogy ez nem maradhat így.
Lassan felállt, a fotel karfájára támaszkodva. A jobb térde tiltakozott, de nem törődött vele. Odalépett a fiához. Gábor ülve maradt, felnézett rá – és egy rövid pillanatra újra annak a tizenkét éves fiúnak látszott, aki valami iskolai baj után ült így előtte.
– Ha te voltál – mondta csendesen –, akkor ma elköltözöl innen. Segítek Dórának, amíg talpra áll. De te nem maradsz ebben a lakásban.
Gábor nem vágott közbe.
– Ha pedig nem te – folytatta –, akkor megmondod, ki. És együtt kitaláljuk, mit tegyünk. Nyugodtan, higgadtan.
– Anya…
– Erről nincs vita, Gábor. A fiam vagy, szeretlek. De ezt nem engedem.
Dóra a konyhaajtóban állt. Mindent hallott. Az ajtó résnyire nyitva maradt, a szavak tisztán átszűrődtek. A kezében konyharuhát szorongatott – épp letörölte a kezét, a telefonjáért indult volna –, de megdermedt.
A sötét folyosóra nézett, és érezte, hogy valami végérvényesen megváltozott ebben a lakásban.